A Colosseum árnyékában

Mivel ebben az évben már nem leszek gép előtt, utolsó bejegyzésként egy rövid szösszenetet teszek közkinccsé. Szerzője (?) Riccardo, és jól szemlélteti, milyen állapotban van ébredés után. Épp a reggelit fejeztem be, amikor kibotorkált a szobájából, kinyitotta a teraszajtót, beleszagolt a levegőbe és a következő párbeszédet indította útjára:

-          Hhhmmm, I like winter. No, no winter, december. Come si dice december?

-          December?

-          Sì.

-          December is december…or dicembre.

-          No, no dicembre; come si dice…ööö…not summer?

-          Not summer? Winter?

-          Sì, winter, grazie!

-          Hhhmmm, I like winter!

Boldog új évet! Januárban komolyabb témákkal folytatjuk.

Néhány napja bekapcsoltam reggel a tévét, gondoltam belenézek a Nap-keltébe Ma Reggelbe. Ez két szempontból volt fontos. Egyrészt első alkalommal láttam élőben a műsort (értsd: nem neten), amit ugye pusztán a spórolás hívott életre, még véletlenül sem fedezhető fel a háttérben politikai megfontolás. Na, nem mintha olyan nagy kár lenne Gyárfásékért, meg pár hónap múlva úgyis repült volna az egész csapat („V”, mint…ööö…választás). Ami számunkra most ennél lényegesebb, hogy a BKV-ról volt szó. Kellemes melegség töltött el, mert ekkor éreztem, hogy igen, hazaértem. A királyi tévé reggeli műsora olyan lenne a fővárosi közlekedési gondjai nélkül, mint a Duna Sportarénája Kisteleki István nélkül, akinek középső nevét a „Nemakarokemeleszelnöklenni”-t lassan el is hagyhatjuk.

A beszélgetésben olyan világmegváltó gondolatok hangoztak el, mint például az, hogy lehetne gépesíteni a metróállomások bejáratát, így talán nem csak az utasok felének lenne jegye. Erre a következő nyolcvan évben talán sor is kerül, addig azonban semmi nem fenyegeti a cég hegemóniáját a Ludd tábornok emlékérem közép-kelet-európai kategóriájának odaítélésekor.

A műsor ráébresztett arra, hogy néhány szót mindenképpen kell még beszélnünk a római tömegközlekedésről. Ennek a terjengő beigli illat valamint a karácsonyi Tim Allen és Bud Spencer ismétlések forgatagából kiszabadulva immár semmi akadálya.

A metrót és HÉV-et már korábban kipipáltuk, így haladjunk továbbra is méret szerinti csökkenő sorrendben; vagyis buszok. Minket a százötössel lehet megközelíteni, ami – nem meglepő módon – a Terminitől indul. Pontosan nem tudom, de körülbelül húsz megálló, amiből az első néhány különösen embert próbáló. A tömeg napszaktól függetlenül óriási, haladni pedig csak lépésben lehet. Ennek oka címszereplőnk, Róma közlekedésének Bermuda-háromszöge (ha pontosak akarunk lenni, köre), ami tulajdonképpen egy óriási körforgalom. Itt fut össze a környék valamennyi fontos útja, a villamos és a HÉV pedig egyenesen keresztülmegy rajta. Igaz, hogy a legrövidebb út az egyenes, de ez esetben nem könnyít a helyzeten. Előfordul, hogy csak a besorolás 10-15 percig tart, de nagyot lehet bukni a sofőrök töketlenkedésén is. Amikor a forgalom megkívánja (vagyis mindig), az élelmesebbek ráfordulnak a villamossínre, ahol meg lehet előzni a néhányszáz méteres kocsisort, aztán meg szánalomból majdcsak kiengedik. Aki ezt elmulasztja, marad a sorban, mert később már el van választva a sín. Ezt a típust nem szeretem. Amikor három busz megy el mellettünk, akkor már a többi utas sem.

Olaszország távolról sem tekinthető etalonnak, de egy kicsivel azért előttünk járnak a mozgássérültek igényeinek figyelembe vételében. Minden busz alacsonypadlós és a középső ajtónál rámpával van ellátva. Azt nem állítanám ilyen határozottan, hogy működik is. Egyszer hat-nyolc próbálkozás után sem sikerült leengedni, amit az ötven körüli, egyébként elég rossz állapotban lévő férfi nem viselt túl jól, de a felesége még rosszabbul. Valóban megalázó lehet, amikor percek óta állunk, és már mindenki velük foglalkozik. Az utasok morgolódnak, persze senki nem mutatja, de tudjuk, hogy milyen ez, a sofőr többször kiszáll, kézzel próbálja, leállítja a motort, de semmi eredmény. A mindig vidám és jó erőben lévő nigériai fiúk felajánlják, hogy kézi erővel tesznek pontot az ügy végére. Ez ellen biztos szól valami, mert a nő nagyon hevesen tiltakozik. A vége húsz perc várakozás és a busz teljes lerobbanása, de befejezéssel nem tudok szolgálni, mert mindenkit áttereltek az utánunk jövő járatokra. Az immár teljesen sötét buszon hárman maradtak, ki tudja, meddig…

A másik említésre méltó vonal az n18-as. Nagyjából lefedi a 105-ös útját, de ennél jóval hosszabb. Éjszaka ez hoz haza a belvárosból. Elhatároztam, hogy egyszer megyek vele egy kört, mert saját képzelőerőmre hagyatkozva nehezen tudom felfogni, hogy merre járhat. A Róma végét jelző táblától nem lakunk túl messze, ennek megfelelően, a Piazza Veneziáról indulva, a forgalom függvényében 50-70 perc az út (ebben benne van, hogy a Termininél várakozunk egy kicsit). De! Ez az út fele. Még harminc megálló van hátra, aminek a nagy részét már a városon kívül teszi meg.

A menetrend memorizálását megkönnyíti, hogy szinte minden busz 5:30-tól éjfélig jár, ami azt jelenti, hogy mindkét irányból pontosan éjfélkor indul az utolsó, utána közvetlenül váltja az éjszakai, amiből persze kevesebb van, de a város minden pontjára el lehet velük jutni. Ennél már csak egy dolog teszi egyszerűbbé tájékozódásunkat: a menetrend bemagolásával egyáltalán nem kell vesződni, ugyanis az nincsen, de egyáltalán. Még követési idők sincsenek kiírva a megállókban. Ja, ha már itt tartunk, megálló sincs ám mindenhol. Sok helyen csak egy tábla van az út szélén, aminek a környékén (ez a mondat hangsúlyos része) megáll.

Zárásként egy technikai érdekesség: minden ajtó fölött van egy kamera, amin a sofőr figyelemmel tudja kísérni az eseményeket. Van mit, ugyanis sokszor már a nyitás/zárás is problémás a tömeg miatt.

Aki tehát turistaként érkezik, és várost szeretne nézni, menjen gyalog. A séta egészségesebb és rövidtávon gyorsabb is lehet.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy megindultunk az érdektelenségbe fordulás és a csendes elhalás útján, tartozom néhány nyugtató szóval. Mivel a mostanában elmaradó frissítések ellenére sem csökken a látogatottság, nem hagyhatom cserben a kitartó olvasókat :)

Mentségképpen annyit, hogy mostanában elég sok minden történik, a félév vége itt is pörgősebb. Jövő héten hazamegyek, akkor igyekszem pótolni az eddig hiányzó három bejegyzést, ami addigra négy-öt lesz.

Jobb híján, most néhány szösszenet a továbbiakról. Lesz még szó Nápolyról, Maradonáról, Marxról, koldusokról, bevándorlókról, románokról, gulyásról és gulyáskommunizmusról, őstörténetünk zavaros fejezeteiről, és természetesen még a közlekedésről is.

Addigis kellemes karácsonyi készülődést mindenkinek. Errefelé égősort tekernek a pálmákra, a csokimikulást pedig a tojásokkal összecsomagolva árulják; december hatodikán viszont a boszorkány jön.

A fogalmat Victor Hugo-tól kölcsönözzük, akinek a párizsi csatornarendszer leírásánál jutott eszébe Hobbes. Az egyik különbség, hogy egy olyan hálózatról lesz szó, ami az ő korában meg sokkal kevésbé volt kiépítve, a másik, hogy pont eggyel kevesebb Thénardier fog történetünkben feltűnni, nyomorultak azonban itt is lesznek, de erről majd egy másik alkalommal.  A közlekedésről már az első néhány nap után akartam írni. Jól tettem, hogy mégsem, mert valószínűleg elhamarkodottan alkottam volna véleményt.

Ha ez a poszt két hónapja születik meg, valahogy így hangzott volna:

Róma tömegközlekedéséről (térkép itt) két fontos megállapítást kell tennünk: jó és olcsó. A világszerte elterjedt sztereotípiának, miszerint az autós-robogós-gyalogos közösség állandó élethalál harcot vív az előrejutásért, persze van valóságalapja, de egyelőre maradjunk a síneken. Ezen a környéken metrót építeni komoly kihívás, mert minden második kapavágásra kifordul valami a földből. Ennek megfelelően csak két vonal működik, ami európai összehasonlításban nagyon kevés. A harmadik most épül, de ezzel is legalább annyit szerencsétlenkednek, mint az otthoni négyessel. De haladjunk ábécésorrendben! Az A vonal érinti a főbb látványosságokat, ezen főként turisták és zsebtolvajok utaznak. Mivel adnak a látszatra, a kocsik kívül-belül tiszták, az állomások is rendben vannak. A B metrót a plebs használja, ennek megfelelően reggel óriási tömeg van, de szerencsére elég gyakran jár ahhoz, hogy ne alakuljanak ki komolyabb fennakadások. A szerelvények elég lepukkantak, mindegyiket graffitik borítják, fékezéskor vigyázni kell, mert könnyen az előttünk álló nyakába zuhanhatunk. A C vonal kapcsán pedig maradjunk annyiban, hogy épül. Örültem volna, ha az elmúlt pár évben gyorsabban pörög a kezük, mert az utca végén tudnék felszállni, ami fél óra megtakarítás lenne, naponta minimum kétszer. Ehelyett van egy elkerített munkaterület, és ennyi. Sok tervezett megálló helyén még a földmunkák sem kezdődtek el, így a csúszás években mérhető. Ez kísértetiesen emlékeztet egy másik országra: „Klados Gusztáv [aki valami fontos ember a négyes metró háza táján] szerint nem hungarikum, hogy ennyit csúszik egy nagy projekt, ez minden országban így van. Közölte: ha a mérnökök már az elején megmondanák, hogy körülbelül mennyi időbe és pénzbe kerülne az építés, akkor egyetlen politikus sem támogatná. Ezt a mérnökök is tudják, ezért a számításokat az elvárásokhoz igazítják. >>Ez nem szép, de ilyen az élet, ez a világon mindenhol így van.<<" (Hírszerző)

Ha én BKV vezető lennék, a végkielégítésemből megelőlegeznék magamnak egy római utat, kivennék egy szobát és beruháznék egy bérletre. A metrón nem ismerik a bliccelés fogalmát, így az ellenőrét sem. A kapu csak érvényes jeggyel enged be, ami egy euróba kerül, és annyiszor szállunk át vele, ahányszor csak akarunk. Az időkorlát 75 perc, ami azt jelenti, hogy addig kell felszállni az utolsó járatra. Ha ez egy hosszabb buszút, akár két órán keresztül is érvényes lehet, olyan pontja pedig nincs a városnak, ahová ennyi idő alatt ne lehessen eljutni. A diákbérlet 18, a felnőtt 30 euró, ami olcsóbb, mint otthon (mármint Budapesten), ha pedig figyelembe vesszük, hogy egyébként itt minden drágább, egész barátságos áron adják. Egy dologra kell figyelni: mivel mindent számítógép vezérel, 31-én este még csak a régi bérlettel lehet bejutni, elsején hajnalban pedig már csak az újjal. A recept egyszerű: mindenkinek van jegye, ráadásul ennek ellenőrzéséhez nem kell több száz embert alkalmazni. A konklúzió nagyon durva: állami milliárdok folyamatos és céltalan kidobása nélkül is lehet…

A metrón kívül összesen tizenkét HÉV vonal van, ebből hármat városinak, kilencet pedig regionálisnak neveznek, kissé pontatlanul. A logika az benne, hogy a városit teljes hosszában igénybe lehet venni a bérlettel, míg a regionálist csak a város határáig (amit a térkép pirossal jelöl). Ez teljesen normális, mindenhol hasonlóképpen működik, azonban láthatjuk, hogy a Roma-Viterbo vonalon már borul is a rendszer. A városhatár sem a tábláig tart, mert például a harminc kilométerre lévő tengerpart még ebbe a kategóriába esik. A metróval ellentétben itt boldog-boldogtalan utazhat jegy nélkül, mert a vasútállomásokon nincsenek hasonló kapuk (kivételt képeznek az olyan helyek, ahol a metróállomással egybe épült, például pont a Porta San Paolo, ahonnan a tengerhez lehet eljutni), és még a városhatáron túl is ritkán jár kalauz. Így Róma 30-40 km-es körzetét be lehet utazni minden irányba bérlettel, vagy legrosszabb esetben egy-két eurós vonatjeggyel. A rendszerből ügyesen kiemelték a Fiumicino és a Termini között közlekedő Leonardo Express-t, ami 11 euró, csak oda, de még a messzebb lévő vasútállomásról induló, kétszer annyi menetidejű vonat is 5,50.

Még folytathatnánk, de valami hasonló lett volna.

A fent leírtak nagy részével most is egyetértek, azonban néhány dolog árnyalja a képet. Amit a B metróval művelnek, az siralmas, katasztrofális, elfogadhatatlan, felháborító. Volt olyan hét, amikor sem hétfőn, sem kedden, sem szerdán nem értem be a déli órámra. Mondhatnánk azt, hogy jó, elindulok korábban, de erre nem lehet felkészülni. Hétfőn semmi jel nem utalt hibára, csak gyanúsan sokáig nem jött. Húsz perc elteltével is csak annyit mondtak, hogy van valami probléma és nem lehet tudni, meddig tart. A gond az, hogy nincs olyan busz, amivel az egyetemre közvetlenül el lehetne jutni, de ha lenne, az is csak a probléma csökkentésére volna elég, mert időben többszöröse lenne a metrónak. Mivel a buszozás kilátástalannak tűnt, visszamentem a metróállomásra, ekkor már csak fél órát kellett várni, így egy óra után pár perccel meg is érkeztem az egyetemre, persze az órára már nem mentem be.

Kedden egy öngyilkos akadályozta meg a részvételemet, kettőnk közül neki legalább sikerült elérni a célját. Az egyetem hat megálló a Terminitől, amiből ötöt le is zártak. Legnagyobb meglepetésemre indítottak pótlóbuszokat, ami ezt az öt megállót megtette, persze a szokásos nyolc perc helyett háromnegyed óra alatt. A Garbatellánál megállt, mivel innen már jár a metró. Nem járt. Épp egy ideiglenes váltót hegesztettek, közben mindenkit letereltek a peronra, hogy mindjárt megyünk. Aztán tíz perc múlva vissza, mert mégsem működik. Ha azonnal gyalog indulok, hamarabb odaértem volna, persze már mindegy volt, nem mentem órára.

A legelképesztőbb a szerda volt, amikor is 8:30-tól 16:30-ig karbantartás miatt egyáltalán nem járt, de ez még előző este sem volt kiírva. Valószínűleg érezték, hogy a metrópótló buszokkal is befürödtek, így aznap már nem is ment. Mivel most kivételesen egy szemernyi esély sem volt arra, hogy metró jöjjön, három busszal sikerült célba érnem. Ja, ha nem mondtam volna, nem voltam órán. Nagy szerencsém, hogy itt nincs katalógus, mert már rég kipontozódtam volna. Volt még néhány hasonló eset, de ez a hét vitte a prímet.

Abban, hogy a HÉV-et rosszul viseltem, valószínűleg a megszokás játszott komoly szerepet. Most elképzelhetetlen az, ami az első hetekben még általános volt, hogy könyv nélkül utazzak. Már az indulás előtt olvasni kezdek, így fel sem tűnik, ha valahol látszólag teljesen indokolatlanul állunk 5-10 percet. Csak a körülöttem lévő, egyre hangosabban kiabáló utastársaim arcáról szoktam leolvasni, hogy valami nem stimmel. Azért egész más életérzés így…

Sorozatunk következő fejezetében elhagyjuk a kötött pályát, és meglátjuk, hogy busszal sem jobb.

Mostanra valószínűleg egyértelművé vált, hogy csalódást fogok okozni azoknak, akik a turistalátványosságok részletes leírását, meg úgy általában turisztikai beszámolót vártak. Ez sajnos a továbbiakban sem fog változni, de akinek ilyen igényei vannak, lapozzon fel egy útikönyvet, és minden bizonnyal többet fog tudni ezekről, mint én valaha is. Ez nem taplóságom újabb megnyilvánulása, csak az első néhány hét jelszava az volt, hogy leszek még itt eleget, ezért nem sietek beállni a kígyózó sorokba. Mivel azonban, apránként eljutottam a fontosabb helyekre, illetve sok dolgot csak úgy fél szemmel láttam egyszer, aztán másodszor és harmadszor, megszokottá vált. Otthon is ritkán állok meg a Halászbástya vagy az Avasi kilátó előtt gyönyörködni, szóval nekem a Fontana di Trevi is csak egy szökőkút.  Ami tényleg lenyűgöző, az a Mussolini által elkezdett, majd a világháború miatt később befejezett E.U.R. negyedben található Palazzo della Civilita, meg azért a Spagna és a Vatikán hiányozna, ezeket jó ötlet volt felhúzni.

Mikor eldőlt, hogy mégsem Ulánbátori Lótenyésztő Akadémiára kaptam meg az Erasmust, gondoltam, ez elég frekventált hely ahhoz, hogy összehozzon a sors más magyarokkal, illetve legyenek olyan vállalkozó szelleműek is, akik otthonról jönnek megnézni, hogy jól viselkedem-e. Ezekből nyújtok most át nagy szeretettel egy csokorra valót, csak tömören, néhány fontosabb mozzanatra koncentrálva.

Aki nem kíséri indulása óta figyelemmel a blogot, esetleg gondjai adódhatnak a most rázúduló szereplőcunamival. Ezen a ponton köszönetet kell mondanunk K. Gábornak, az egykori liberális párt egykori elnökének, aki az ígéretcunami kifejezés magalkotásával a nyelvújítók és kortárs poéták olyan díszes társaságába került, mint a szingli hordás M. István, egészségpolitikus, majdnem-minszterelnök-majdnem-helyettes – nem mintha a magyar közjogi rendszer ismerne ilyen posztot –, vagy a Kárpát-medence Cicerója,  a miniszterelnökké cserepedő M. Péter.

Kezdjük is mindjárt a kronológiailag, és jelentőségét tekintve egyaránt legelsővel, Zsani és Zsuzsi látogatásával. Az első három éjszakát a Positanoban töltötték, ahol a pakisztáni portásokat szinte régi kedves ismerősként üdvözöltem. Biztos csak rosszul mértem fel a helyzetet, de nem láttam az öröm hasonló szikráit megcsillanni a szemükben. Távol álljon tőlem a rosszindulat, de úgy tettek, mintha nem emlékeznének rám. Ez kicsit fájt. Otthonról kereskedelmi mennyiségű Orbit szállítmányt kaptam, mert itt azt nehezebb beszerezni, mint egy AS Roma emblémával ellátott húskloffolót. Ezen kívül azokat a gyógyszereket, amiket indulás előtt gondosan a „hát ezeket a szarokat biztos nem viszem” kupacba tettem. Már volt egy kis nátha, úgyhogy fogyott némi C-vitamin, ha Ukrajnából jövet nem erre fordul a hini (amit itt Virus A-nak neveznek), a maradékot majd a Vöröskeresztnek adom.

Mivel napközben többnyire az egyetemen voltam, a városnézés jelentős részét kihagytam, de azért láttam belülről is a Colosseumot, illetve voltam a tengerparton, ami egyébként nem szerepelt a rövidtávú tervek között. Az egyik délután Yirong csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy ismerkedni kezdjen a magyar nyelvvel, pedig akkor még nem is sejtette, hogy a vacsoránál kettővel több forrásból érdeklődhet. Néhány jelentéktelen kifejezés után megtanulta az egyik legfontosabbat, de tizenhét kísérlet után is csak „palinco”-nak sikerült, így ráhagytuk. Mivel ilyen ügyesen elsajátította, kiérdemelte a jogot, hogy meg is kóstolja. Riccardo kicsit fintorogva, de megitta, Giorgio a szagától öklendezni kezdett, ő meg csak annyit mondott, kisimult vonásokkal, hogy finom. Aztán kért még. Nem is egyszer. Kiderült, hogy a csendes, azért is elnézést kér, hogy levegőt vesz énje csak a látszat, és nem kell félteni, ha ivásról van szó. A lányok által hozott Fütyülős Barackot olasz barátaink kicsivel könnyebben nyelték, mint a kabai házi pálinkát, Yirongnak mindegy volt.

Egy hétbe sajnos nem fér bele minden, különösen úgy, ha a tengerparti kirándulás órákat csúszik, mert a Casa di Rita (ami egy jó, bár kicsit talán túlságosan Audrey Hepburn-ösen berendezett szállás) tulaja nem akar lelépni, hogy történetünk illegálisan ott alvó főszereplője nyugodtan leléphessen, vagy az Angyalvár melletti körhinta (igen, körhinta), nem üzemel éjszaka. De az élet már csak ilyen igazságtalan.

Alig néhány nap telt el, amikor újabb miskolci versenyzőt üdvözölhettünk, persze őt kevésbé a turistaszellem vonzotta ide. Buci, aki újabban próbálja visszaszoktatni környezetét, egykori, de mára feledésbe merült nevére, a Zoltánra – sikertelenül – az egyik legpiacképesebb munkát választotta, amit egy bölcsész tehet, buszt vezet. Így néhány éven belül tizenötödször járt Rómában, már kicsit unja is. Mivel a busz gyomrában mindig akad néhány kósza sör – amit főként otthon tudok díjazni, nyári estéken – ekkor sem sikerült elcsípni az utolsó metrót. De, ami ennél is fontosabb, a segítségével fel tudtuk tölteni a pálinkakészletet, hiszen még nem tudja minden olasz, hogy hol lakik a Magyarok Istene.

A sorban a legfrissebb esemény, amikor Anikót meglátogatja a barátja, Dávid. Yirong szívébe első nap belopta magát, aki azóta is gyakran riad fel álmából az igazi magyar darált húsos ragu után vágyakozva. Közösen átmentünk Dominika születésnapjára (ő abban a házban lakik, ahol Lilla – akiről az igazoltatós este kapcsán már volt szó – és Gabi – akiről még sajnos nem, pedig ő is ott volt az előzményeknél [aki korábban figyelt, itt némi ellentmondást fedezhet fel, azonban ez csak látszólagos]), de mivel akkora vihar volt, hogy egy idő után már alulról esett, mint a Forrest Gump-ban, az este nagy részét egy hajszárító társaságában töltöttem. Az nem lehetett cél, hogy száraz ruhában egyem meg a polipos spagettit, de legalább a csöpögést sikerült megfékezni. Természetesen itt is előkerült egy Hortobágyi Betyár feliratú üveg, pedig akkor ilyenből egy hús-vér is ült az asztalnál. Mivel itt tartózkodása alatt Dávid Rettenet tábornokká alakult, érdemes figyelni a híradásokat, mert a 2012 (http://www.imdb.com/title/tt1190080/) csak a kezdet.

Most essék néhány szó a tiszteletbeli magyarokról is! Egy házibuliban találkoztam Tizianoval, aki tavaly a mecsekaljai Erasmusosok életét élte. Rövidesen elő is került egy Hajrá Pécs! sál. Az ő magyar tudása kimerül ebben a néhány kifejezésben: „kereek ot sort”, „bászmeg”, de legfőképpen a „pálinká” (ő majdnem tökéletesen ejti, ha a Word tudná értelmezni az IPA jeleket, fonetikusan is le tudnám írni).

Andreával a Relazioni internazionali előadáson találkoztam – az elsőn, a sikertelenen – ő az ELTE-n volt, és közelebbi ismeretségbe került a magyar nyelvvel, így a szlenggel is. Valószínűleg egy Jancsó-filmet gond nélkül tudna követni.

Most jut eszembe, hogy a nulladik látogató Pali volt, még szeptemberben, aki az előző tanév első félévét itt töltötte, de vele csak egy meccs erejéig futottam össze, és ehhez a sztorihoz végképp nem tudom hozzákapcsolni a pálinkát.

Nápoly lakói talán még ki sem józanodtak, amikor nekiláttak a tavalyi év első jelentős eseményének. Buszokat és óriási szeméthegyeket gyújtottak fel, ami az avatott magyar szemnek annyira azért nem furcsa, az viszont már annál inkább, hogy ehhez nem volt szükség sem nemzeti ünnepre, sőt, különféle híres beszédek kiszivárgásának évfordulójára sem. Az olasz kormány 1994-ben rendelt el szükségállapotot a városban tarthatatlanná vált helyzet miatt. A környék összes szeméttárolója megtelt, újak létesítését pedig a heves tiltakozások akadályozzák. Azóta sok mocsok folyt le a Dunán (is), de a helyzet lényegében nem változott, az intézkedést tizenöt éve folyamatosan meghosszabbítják. Nézzük akkor, hogy mi a franc folyik ebben az országban, mert a szemét nem kerül oda magától.

Papír alátét. Műanyag tányér, műanyag pohár. Műanyag kés, műanyag villa, külön becsomagolva. Kenyér, szeletenként csomagolva. Így indul egy ebéd a menzán. Ez aztán ömlesztve megy a nagy hullazsákba, amit három percenként cserélnek, és ez csak Róma egyik egyetemének egyik menzája. Elhiszem, hogy nem egyszerű ennyi emberre mosogatni, de kétlem, hogy nem lehetne valami normálisabb megoldást találni.

A városban szinte mindenhol szelektíven gyűjtik a szemetet, a kukák nem is igazán tartoznak egyes házakhoz, általában a parkolókban, vagy az út szélén vannak; jó sok. A gond csak annyi, hogy gyűjtőhelyenként van egy a papírnak, egy műanyagnak és üvegnek közösen, meg annyi vegyes, ahány elfér, így az össztermés nagy része abba megy. Amikor megtelnek – mert megtelnek –, kezdődik a barikád építése. Itt még nem gyújtják fel őket, de a szél széthordja, az eső bemossa az útra, onnan megy a csatornába, ami nem fér át a rácson, az meg marad ott. A megállókban egyáltalán nincs kuka. A felújított vonalakon kamera van, de egy szemetesre már nem volt energia. Így legalább egy szerencsés jól megnézheti, hogy ki mit hagy ott, már ha egyáltalán ül valaki a képernyő előtt. A HÉV-en van egy ember, aki egész nap egy zsákkal jár, és a peronról szedi a szemetet, persze ahhoz nem nyúl, ami a sínek között van. Mikor végzett, megy egy megállót, és a következőben folytatja. Éljen a teljes foglalkoztatás!

Egy – nem tudom, mennyire megbízható – statisztika szerint, az Olaszországban képződő szemétnek mindössze nyolc százalékát hasznosítják újra, azt is inkább északon, nem csoda, hogy nem fér. Az igazi baj nem is ezzel az aránnyal van, hanem már a szemét megszületésével, mert ha gondolkodnának, ebből viszonylag sokat meg lehetne spórolni. Minden bolt tele van azokkal a fánkokkal és piskótákkal, amiket otthon is lehet kapni, csak nincs ennyire elterjedve. Mivel ezek feltűnően olcsóak, és még meg is lehet enni, a Kelet-Európából érkező egyetemisták rendszeresen rá szoktak fanyalodni. Mikor megvan a zsákmány, fogod a csomagolást, széttéped. Alatta találsz egy nagy kartondobozt, abban sorakoznak a sütik. Felbontod az első áldozatot, fólia le, alatta újabb papír. Ez a művelet tízszer ismételhető, egy euróért. Ha a csomagolóanyagot fel lehetne valamire használni, már annak a mennyisége miatt megérné. De nem lehet, így minden megy a konténerbe. A legdurvábbat lassan mondom, hogy mindenki megértse: a sörösüveget NEM…VÁLTJÁK…VISSZA… Egy biztos: ha a WALL-E-ben festett utópia valósággá válik, annak egyik fő felelőse Olaszország lesz.

 Amikor Giorgio nálunk húzta meg magát, egy vacsoránál elég komoly vita alakult ki. Hozott magával egy százas műanyag poharat, meg egy, valamivel kisebb csomag tányért. Ezek közül használt el naponta kettőt-hármat, de amikor mindenkinek főzött, akkor is ezzel terített. A probléma nála is, ami az egész országra jellemző. Nem szándékosan hülye, egyszerűen nem érti, hogy miről van szó. Azt mondta, ő ezzel védi a környezetet, mert együtt dobja ki az ásványvizes flakonokkal, így a műanyag a műanyaghoz kerül, tehát minden oké.

Ha már ő került szóba, még egy dolog. Ez több szempontból is problémás lesz, egyrészt valószínűleg vesztek néhány szavazatot, de már mindegy, másrészt eltérünk a tárgytól, de minden anyázásra azért ne szánjunk külön posztot.

Szóval vegetáriánus, amivel alapvetően nincs bajom, de! Ennek lehetnek racionális – vagy annak beállított – egészségügyi, vallási vagy egyéb okai, a legtöbb esetben azonban csak felesleges picsogás. Miért is? Az ne mondja magát vegának, aki sír, hogy ezek a barbárok legyilkolják az állatokat, aztán meg a McDonald’s-ban fülig érő szájjal nyeli a Big Mac-et. Ez volt Giorgio, de az általam ismert „vegetáriánusok” nagy része is hasonló.

- Á, nem, köszi, nem eszem húst. Ó, ez pulykamell? Na, jó!

Általában így kezdődik, aztán kiderül, hogy jöhet a csirkepörkölt is. A hamburger, gyros stb., ugye alapból nem számít húsnak. A gulyás? Hát az csak leves, miért ne? A végén pedig ott tartunk, hogy a nyers disznófület leszámítva minden kivétel. Szóval gondolkodjunk már el egy pillanatra!

Mivel, már úgyis kezdünk annyira szétcsúszni, mint amikor Johnny Depp az étert keresi a csomagtartóban (http://www.imdb.com/title/tt0120669/), még egy pillanatra vissza a menzára. Arról már volt szó, hogy bámulatos módon tudnak tíz összetevőből mindent elkészíteni, illetve az is bravúros, hogy minden nap ugyanazt eszik, mégis változatos tud lenni. Egy dolgot talán érdemes lenne átvenni. Ha nálunk is, már óvodás kortól úgy szocializálódnának a gyerekek, hogy az ebéd mindennapi(!) része a zöldség és a gyümölcs, ahelyett, hogy hetente egyszer  eléjük hajítanak egy süteményt, talán a középiskolás éveikben sem a hamburger és a boroskóla lenne a fő vitaminforrás.

Ökológiai és ifjúságpolitikai höbörgésünket hallották!

Köszönjük a figyelmet!

Rúgjanak fel egy kukát! Már úgyis mindegy!?

Talán kissé szokatlan, hogy október végén írok a félévkezdésről, de rövidesen látni fogjuk, hogy van egy-két lényeges eltérés az otthonihoz képest. Az első tanítási hét az október 5-tel kezdődő volt, azonban sok tárgy csak 14-én, 19-én, vagy még később indult. Amik engem érintettek, nem ebbe a csoportba tartoztak, így már első nap beleszívtam a Scienze Politiche (ami itt egy önálló kar!) büdös levegőjébe. Olyan volt, mint a debreceni első napok, amikor alig lehet átverekedni a bejárat előtti tömegen, azonban itt egy sötét felhő is járult hozzá, mert mindenki (de tényleg szinte mindenki) cigizik. Mivel ez egy sűrűn beépített rész, a parkot egy 20X20 méteres udvar helyettesíti. Ha itt több száz füstölgő ember zsúfolódik össze, az felülmúlja a Kikötő legsötétebb pillanatait is.

Még otthon összeírtam négy-öt tárgyat, ami érdekelt, az időpontok, kreditértékek és ütközések ismeretében ez kettőre csökkent, ami egyébként is az ideális szám. Az egyik a Lingua, cultura e istituzioni dei paesi di lingua inglese, ami a migrációval, ezen belül, részletesebben a londoni multikulturalizmussal foglalkozik és kb. kétharmad-egyharmad arányban zajlik angolul illetve olaszul, az ittenieknek ez szaknyelvi tárgy is egyben. Ide több mint kétszázan járunk, de minden órán van katalógus, és nem csak a vicc kedvéért, komolyan is veszik.

A másik előadásra már rögösebb út vezetett, ez volt a címben szereplő Relazioni internezionali, amiről annyi infóm volt, hogy jó fej a tanár és lehet angolul vizsgázni. Egy kisebb teremben volt, de a kezdés után tíz perccel ez is szépen kezdett megtelni. Azt már az elején leszűrtem, hogy ez kevésbé történelemóra lesz, inkább elméleti megközelítésű. Az előadás végén meg akartam bizonyosodni arról, hogy jók az értesüléseim, és nem lesz itt semmi gond. A tanár(nő) egy rémült Yes-t felelt arra a kérdésre, hogy tisztázhatjuk-e angolul a remélhetőleg gyümölcsöző együttműködésünk részleteit. Nos, ez volt az utolsó angol szó, ami elhagyta a száját. Azt nem mondanám, hogy kidobott, de körülbelül azt a költői kérdést tette fel, hogy mi a frászt keresek itt, ha nem tudok normálisan olaszul. Értettem a célzást, másnap már be sem mentem, hanem elkezdem felhajtani a többi potenciális kurzust.

Ez nem volt egyszerű, mivel a honlapon és a faliújságon elég sok egymásnak ellentmondó információ volt, valamint – mivel még sok tárgy nem kezdődött el – a tanárok elérése is problémás volt, ugyanis itt nem divat közzétenni az e-mail címüket, ezt általában csak az első órán mondják el. Miután már nem maradt több szín, amivel az újabb lehetőségeket beírhattam volna a füzetem hátuljába, elhatároztam, hogy akkor most egyszer és mindenkorra letisztázzuk a dolgot. Ez a következőképpen történt: az összes létező órarendet lefotóztam, majd a tárgyakat egyenként összehasonlítottam a honlapon szereplő infókkal. Ez a mutatvány éjféltől fél háromig tartott, de megérte, mert egy érdekes dologra bukkantam.

A Nemzetközi kapcsolatokkal egy időben van egy Storia delle relazioni internazionali című tárgy is, legközelebb már ott próbálkoztam. Ez Hitlertől Gorbacsovig (az megfelelő eseményeket nem nagy művészet behelyettesíteni) foglalkozik a nemzetközi kapcsolatok történetével, különösképpen a II. világháborúval. A fogadtatás is sokkal szimpatikusabb volt, egy problémát azért még át kell hidalni. Az olasz hallgatóknak van egy kb. ezer oldalas, mindent tudó könyvük. A tanár szerint az a baj, hogy ennek valami überspeciális olasz szemlélete van, és nem is tud ajánlani angolul hasonlót. Abban maradtunk, hogy én keresek valamit, aztán megbeszéljük a továbbiakat. Szerintem a túlzott aggodalmába az is belejátszott, hogy nem sok fogalma lehet az otthoni történelemoktatásról és azt hitte, hogy a magyar vonatkozású eseményeken kívül még sosem hallottam másról, mint ahogy ez néhány országban divat.

Nem szokásom úgy beállítani a dolgokat, hogy otthon minden rossz, máshol meg minden jó, egyrészt mert nincs így, másrészt, ha igaz lenne, akkor sem, mert csak. De! Van egy-két dolog, amiben néha követhetnénk a jó példát, ahelyett, hogy a hülyeségeket vesszük át, de még azt is lebutítva. Először is, itt nekem az olasszal együtt három tárgyam van, ami egész heti elfoglaltságot jelent. A legtöbb óra háromszor van hetente, de van, ami ennél is többször. Így hétfőtől csütörtökig biztos nem unatkozom, emellett van négyórányi labor, amit úgy osztok be, ahogy nekem tetszik, így a pénteket szabaddá tudom tenni, ha nagyon kell. Ez otthon is hasonlóképpen működik tizennyolc tárggyal. Ennek egyenes következménye, hogy a tanároknak sincs félévente kettőnél több, viszont azokon elképzelhetetlen, hogy ne legyenek folyamatosan frissített ppt-k, sőt, már egy projektor és hangosítás nélküli előadó is.  Nem mondom, hogy mindenképpen ezt a példát kellene követni, de talán annyi értelme van, mint a Bolognának, amit az sem ért, aki kitalálta…

Még nem esett szó a történetünk epizódszereplőjéből lassan állandó tartozékká avanzsáló figuráról, Giorgioról, akit a keresztségben a Dezső névvel ajándékoztam meg. Riccardo haverja, és munkaügyben jött a városba. Kivételesen nem restaurátor, de nagyon messze azért nem került a művészvilágtól, animációs filmekkel foglalkozik. Részletesen nem tudnám bemutatni, hogy ez mit takar, de robotokat rajzol, és ezek mozgását szerkeszti, így egy figura kb. egy hónapot vesz igénybe. Az első néhány napot lázas albérletkereséssel és panaszkodással töltötte, amit nekünk nem kellett bemutatni, így őszintén tudtam együtt érző arcot vágni. A munka kezdetével már kevesebb ideje maradt a főbérlők hajkurászására, így egy időre állandósult a helye Riccardo szobájában, ami azért szemmel láthatóan számára sem ideális állapot. Nem sokat van itt, hiszen hajnalban indul és csak este hét-nyolc körül jön, néha ettől is sokkal később, de még így is meg kell küzdenie azzal az érzéssel, hogy megjelent a semmiből és felforgatja az életünket. Ez persze nincs egészen így, ha lenne ágya, valahogy csak elférnének ketten is abban a szobában, persze lehet, hogy azt Józsi már nem tolerálná. Ezt azonban sosem fogjuk megtudni, ugyanis pár órája mondta, hogy talált lakást és reggel átpakol.

Hétvégén moziban voltunk. Ha rajtam múlik, valószínűleg Michael Myers újabb vérfürdőjét (http://port.hu/pls/me/media.print_media_popup?i_area_id=6&i_object_id=104744&i_is_picture=1&i_is_video=1&i_org_id=&i_media_id=215844) nézzük, de mivel célirányosan mentünk egy sokkal békésebb történetre, ez fel sem merült lehetőségként. A Disney és a Pixar új filmjét, az Up-ot (http://www.imdb.com/title/tt1049413/) néztük, gondolom, Giorgio szakmai szemmel is.

Az átfogó kritikát most talán mellőzzük, így csak néhány gondolat a filmről. A Disney és a Pixar összehasonlítása mindig is problémás volt, mert alapvetően más eszközökkel dolgoznak, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a célközönséget is másként határozzák meg. A Disney-ről nehéz rosszat mondani, hiszen ki merne belerúgni abban, aki Mickey-t vagy Bambit adta a világnak, de változásokra (is) volt szükség ahhoz, hogy az animációs film sikeres maradjon. A legnagyobb dobás, Az oroszlánkirály óta tartanak egy bizonyos szintet, de a Pixar ezen túllépve, már nem csak a gyerekeket akarja megszólítani, sőt néha kifejezetten kevésbé őket, amire a legjobb példa a WALL-E. Ezt mindjárt meg is cáfolhatjuk, hiszen már az én korosztályom is (részben) Songokun szocializálódott, így a mai gyerekeknek sem lehet gond egy jövőben játszódó öko-sci-fibe oltott love story feldolgozása. Az egyetlen igazi bajom a Disney-filmekkel pont az, ami a Baywatch-csal: a zenei betétek, amik lehetnek jók, mint pl. a Mulan-ban, de ha nem jön be, akkor sokat ront a végeredményen. Ez történt a Micimackóval, aminek az indokolatlanul hosszú és borzasztóan unalmas álomjelenete közben már nyolcévesen is ökölbe szorult a kezem.

Az Up tehát a Disney és a Pixar közös produkciója, 3D-ben. Ha tíz perc után vége, úgy álltam volna fel, hogy egy teljes értékű Disney-t láttam, volt benne minden, ami kell. A történet azonban csak ez után kezdődik, és az már hamisítatlan Pixar, kidolgozott karakterekkel és bravúros grafikai megoldásokkal. Az öregek otthona és a nagytőke elől menekülő lufiárus, Carl Fredricksen egy éjszaka alatt óriási léghajóvá alakítja házát, és elindul Dél-Amerikába, hogy megvalósítsa élete legnagyobb kalandját, amit felesége már nem élhetett meg. A gond csak annyi, hogy van egy potyautasa, egy vietnami kiscserkész. Erről azért a szomorú aktualitás ellenére is beugrik az olaszok Bujtor Istvánja, amint Puffin-lekvárral eteti a cápákat: (https://www.youtube.com/watch?v=Zo904uGfxZI&feature=related). A történet innentől kezdve könnyen kitalálható: kaland, humor, barátság, kutya. Ha a valódi mondanivalójára vagyunk kíváncsiak, talán így lehetne összefoglalni: ha valamit egész életedben meg akarsz tenni, ne várj addig, amíg túl késő lesz! A film imdb-s szárnyalása talán kicsit túlzás (42. a TOP250-es listán, amivel pont a WALL-E-t előzi meg), de mindenképpen a jól sikerült darabok közé tartozik.

Ha még nem mondtam volna, olaszul volt, ami furcsamód nem jelentett igazi problémát. Négyünk közül csak nekem vannak gondjaim ezzel a nyelvvel, de teljes mértékben követhető volt. Amikor hazafelé épp ezen örömködtem, Yirong mondta, hogy neki azért nehéz volt megérteni, persze más elvárásokkal vágtunk neki. Az én célom annyi volt, hogy követni tudjam a cselekményt, őt viszont bosszantotta, ha egy-egy kifejezést nem értett teljesen. Az este mélypontja viszont akkor jött el, amikor kiderült, hogy Riccardo utálja a Forrest Gump-ot…

Mindenekelőtt elnézést kell kérnem a fájóan hosszú szünetért. Mondhatnám, hogy volt jobb dolgom, de tényleg – erről talán később. Most azonban, jó magyar szokás szerint, foglalkozzunk a jövő helyett a múlttal!

Egy hétvégi estén épp nem volt semmi program, ezért csak annyi lógott a levegőben, hogy teljesen céltalanul elmegyünk valahová, aztán, ha ott leszünk, meglátjuk. Szerencsére nem indultunk el időben, a később történteknek pedig egyenes következménye, hogy aztán sem.

Amikor elzártam a zuhanyt, hallottam, hogy valahol folyik a víz. Ez önmagában nem meglepő, gondoltam valaki a konyhában van, így teljes lelki nyugalommal folytattam a törölközést. Mikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy a sötét van, a csobogás viszont nem szűnt meg. Felkapcsoltam a lámpát és láttam, hogy a mosogató alatti szekrényből ömlik a víz. Szóltam a többieknek, akik el is indultak a tett színhelyére, de mivel én ezt 1.7 másodpercen belül gondoltam, határozottabban is meg kellett ismételnem.

Ez a pont nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy megismerkedjünk Riccardo és Yirong (merthogy így írjuk) napirendjével, ami az egyetem kezdetével szerencsére némiképp megváltozott. Szóval beköltözésünk óta ez volt az első olyan este, amikor egyikük sem volt itthon. Egészen bravúros, ahogy napokat tudnak úgy eltölteni, hogy át sem lépik a nem létező küszöböt. Riccardo általában három és négy között fekszik, addig tíz percenként belinkel valamit a Facebook-ra. Ennek eredményeként tizenegytől hamarabb ritkán kel, akkor is úgy, mint aki az elmúlt két napot ivással és bulizással töltötte. Hétvégén meg szokta kérdezni, hogy akarunk-e vele ebédelni. Ennek előnye, hogy ő főz, hátránya viszont az, hogy neki az ebéd a nap első étkezése, délután kettő, három körül. Ezt a vacsora követi, ami normális időben van, kivéve, amikor elmarad. Ekkor ezt egy hajnali spagettizéssel pótolja. Az olaszok egyébként már az evés technikai részét is egészen furcsán művelik. Először azt hittük, csak nem ízlik neki, ha elé tettünk valamit, de kiderült, hogy a saját főztjével is így bánik. Pár szem rizs után gyakoriak az egy perces hatásszünetek, így fél óra simán megvan egy tányér elpusztítása. Mi persze pillanatok alatt belapátoljuk, aztán nézzük, hogy milyen szépen eszik ez a fiú.

Yirong is jókat tud ülni a gép előtt, ha eltűnne, valószínűleg csak másnap kezdenénk keresni. Annak ellenére, hogy az első hetekben neki sem volt semmi dolga, hétkor kelt és tábort vert a fürdőben. Ekkor én még minden nap korán mentem, így jó kis verseny alakult ki, hogy melyikünk kel korábban. A győztes díja volt a fürdő, amit tanácsos volt nekem nyerni, mivel lényegesen kevesebb időt töltök benn, valamint a vonatot sem érdekelte a fogmosásom. Ő is főszerepet kaphatna egy gasztrohorrorban, mivel általában büdös zöldségleveseket főz, amiknek egyetlen előnyük, hogy hamar elkészülnek. Beismerte, hogy lusta főzni, meg egyébként sem tud, ezért eszik ilyeneket.

De kanyarodjunk vissza, mert a víz egyre csak folyik, és lassan elárasztja az egész házat. Tehát ez volt az első este, hogy egyikőjük sem volt itthon, pont, amikor nem lett volna rossz egy-két segítő kéz. Először a mosogató alatt próbáltam elzárni a csapot, de az mindkét irányba forgott a végtelenségig, az arcomba spriccelő vízsugár erőssége viszont nem változott, így a fürdőben kellett megtámadnom a főcsapot. Szerencsére pont előző nap fedeztem fel, hogy az egyik csempe egy kékre festett fával van helyettesítve, így legalább keresni már nem kellett, amivel értékes időt és litereket spóroltunk. Az egész körülbelül négy-öt perc volt, de tökéletesen elég arra, hogy a konyhában álljon a víz, küszöbök híján pedig egyéb helyekre is elkezdjen csordogálni. A nagy része a teraszra folyt ki, ahonnan az alsó szomszéd virágait és kiterített ágyneműjét öntözte. Ott egy nyugdíjas nő lakik, akit annyira ismerünk, hogy egyszer visszaadta Rita száradó felsőjét, ami nála landolt, persze, hogy valami talány is legyen a történetben, ez alulról repült be hozzá, de ne térjünk el a tárgytól!

Reménykedtünk, hogy ez a kapcsolat nem most fog tovább mélyülni, amikor feljön szólni, hogy csöpög a víz az unokák fényképeire. Szerencsére már elég késő volt, így abban bíztam, hogy elszunyókált a Fásy Mulató olasz kiadása közben.

Körülbelül két óra alatt sikerült visszaállítanunk az eredeti állapotot, vagyis annál egy kicsivel jobbat, mert annyi haszna mindenképpen volt az áradásnak, hogy a konyha átesett egy alapos takarításon. Előző nap mondjuk Riccardo rendbe vágta, de azt inkább hagyjuk. Mindenesetre rossz belegondolni, hogy mi lett volna, ha elmegyünk valahová. Józsefünk éjfél után ért haza valami borfesztiválról, Yirong pedig hajnalban, ki tudja, honnan, így mire magához tért, Luciano, a tulaj már meg is szerelte a csapot. Reméljük, nem olyan olaszosan…

Figyelem!

A következőkben fociról lesz szó. Amennyiben ez Önt dühíti, felzaklatja, idegesíti, vagy egyszerűen csak hányingert idéz elő, ne olvasson tovább! Lépjen ki, indítsa újra számítógépét, vagy a biztonság kedvéért telepítse újra rendszerét!

Ha eddig eljutott, Ön vagy testi-szellemi épségét kockáztatja, vagy nem esik bele a fenti kategóriák egyikébe sem. Mindkét esetben csak gratulálni tudunk.

A változatosság kedvéért most visszaugrunk az időben, mégpedig múlt vasárnapra, egy egészen rövid időre pedig a körülbelül tíz évet.

Akkor láttam először a Stadio Olimpicot, igaz csak kívülről. Osztálykirándulás volt. A nyolc év legnagyobb projektje. Persze a tanáraink nagy része nem tartotta szerencsésnek a tizennégy éveseket Rómába vinni. Igazuk is volt, meg nem is, már mindegy.

Szóval nem szerepelt a programban, amit már akkor is nehezményeztem, de valamiért elkeveredtünk a közelébe. Itt chilei IBUSZ nyugdíjasokkal találkoztunk, akikkel a társalgás ki is merült annyiban, hogy „Salas és Zamorano”. Legyünk őszinték, ez pont annyi volt, amennyit egy átlagos európainak tudnia illett az ország Allende utáni történelméből.

Szeptember közepén elvetődtem a Lazio-Parma meccsre. A szebb napokat látott Parma most jutott fel a Seria A-ba, a Lazio pedig a bajnokság kezdete óta nem találja önmagát. Kifejezetten kevesen voltak, sőt az első félidőben még szurkolás sem volt, véleményt nyilvánítva ezzel a csapat szerepléséről. A másodikban lett volna, csakhogy ekkor már ember- és gólhátrányban játszottak, ami meghatározta a lelátói hangulatot. A félidőben beállt az egyébként a kezdőbe jelölt Foggia, aki felpörgette a játékot, de egyedül kevés volt. A sokkal szervezettebben játszó Parma teljesen megérdemelten szerezte meg a győzelmet, hiszen a Lazio egyetlen gólszerzési lehetősége a kamu tizenegyes volt, amit ki is használtak. Nem lesz rossz ez a Parma, de még messze vannak a tíz évvel ezelőtti csapattól, amely feltörölte a pályát a Marseille-jel az UEFA-Kupa döntőjében.

A következő kiszemelt meccs a Roma-Napoli volt. Ezt mindenképpen látni akartam, egyrészt azért mert a két római csapatot sem lehet egy kalap alatt említeni, másrészt a Napoli is régi nagy kedvencem, amiben bizonyára közrejátszik némi Diego-nosztalgia is.

Mivel a lányok sem zárkóztak el attól, hogy megnézzenek egy nagyobb stadiont a Lokiénál (már ha azt annak lehet nevezni), meg egy olyan meccset, ami esetleg színvonalban is felülmúlhat egy otthonit. Nem mintha arról átfogó képük lenne – ez nekik szerencse, az olyan hülyéknek, mint én, meg úgyis mindegy, ha hétvége, akkor menni kell, még ha a REAC jön, akkor is.

A jegy itt névre szóló, már megvenni is csak személyivel lehet, szóval együtt kellett mennünk. Ott próbálkoztunk, ahol az előző meccs előtt, de hiába. A pénztáros elég meglepetten, aztán már inkább csúnyán nézett rám, kiderült, hogy ott csak a Lazio meccseire lehet. Mielőtt teljesen hülyének tűnnék, ez nem jegypénztár, hanem egy Tabacchi. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mint egy lottózót és egy dohányboltot együtt (bővebb infók: http://goitaly.about.com/od/italytravelglossary/g/tabacchi_def.htm), ilyen itt minden sarkon van. Nos ezekből néhányban árulják a jegyet. Mikor elmondta, hogy ők nem árulnak Roma jegyeket, megkérdeztük, akkor hol tudunk venni. Ezzel magunk alatt vágtuk a fát. Azt mondta, fogalma sincs, hát nyilván tudta, csak esze ágában sem volt megmondani. Ekkor már kicsit úgy érezem magam, mint amikor a Eurotrip-ben Scott és Cooper véletlenül betévednek a Manchester huligánok kocsmájába. Énekelnünk szerencsére nem kellett, de az is elmardt, amikor a filmvászon Kóka Jánosa, Vinnie Jones a szemével bontja a sört.

Nos, utánanéztem, hol lehet valóban hozzájutni a jegyekhez. A különbség itt látszott meg igazán a két csapat között. Ez a város egyik főutcáján található AS Roma Store volt, ami egy külön kapualj, ajándék- cipő- és ruhabolttal, valamint jegyirodával, ami nem csak egy ablak, hanem tényleg egy iroda, több pulttal.

Hiába a nagy felhajtás, jegyet nem kaptunk. Azt csak római lakosok vehetnek. Egyébként jó lenne már tisztázni, hogy most annak számítok-e, mert diákbérletet is csak az vehet, azzal még sincs semmi gond, meg be is vagyok jelentve a rendőrségen.

Azért ez eléggé meglepett, furcsán is néztem, de ha nem, hát nem. Kiderült, hogy bármelyik másik meccsre mehetünk, csak erre nem, mert túl veszélyes (?). Azért ez elég nevetséges indok, mert Argentínában simán beengednének egy olyan meccsre, aminek lövöldözés a vége, vagy egy Nyíregyháza-Diósgyőrre, ahol a magyar rendőrség nőket és gyerekeket ver, aminek azóta sincs egyetlen felelőse sem.

Szóval itt nem mentünk sehová, de azért felmerült bennem a kérdés, hogy hol vannak ilyenkor Olaszország Szabó Mátéi vagy Kathy Attilái.

A meccset (http://www.foci24.com/index.php?ugras=video&katszama=12&elem_id=22782&nyelv=0) meglepően kevés néző előtt (vajon miért?), hátrányból fordítva, Totti két góljával nyerte a Roma, de talán mindegy is…

Az előző hét egyik estéjén elmentünk Lillához filmet nézni. Ő nagykorában gyerekorvos lesz, ebben a félévben pedig a Tor Vergata-n fog ehhez ellesni néhány trükköt. Mivel egyedül volt otthon és nem szeret unatkozni, áthívott minket. Túlzás lenne azt állítani, hogy közel lakunk a belvároshoz, de hozzá még innen is két busszal mentünk, úgy Albánia irányába. Neki ez abból a szempontból jó, hogy közel van az egyetem, mert Tor Vergata-t kb. úgy kell elképzelni, mint Gödöllőt, mondjuk azért jobb közlekedéssel, így éjszaka is könnyen megközelíthető.

Nem akartunk üres kézzel menni, ezért zsákmányoltunk némi kekszet, és mivel olyan akció volt a Lidl-ben, hogy egy hatos sört szinte utánunk dobtak, így azt is. Már az induláskor volt egy olyan érzésem, hogy ezt érintetlenül fogjuk hazahozni, de adtunk egy esélyt a dolognak. Mivel a felhozatal a House ötödik évadja és vagy nyolc olyan film volt, amik már cím alapján kiestek a versenyből, gyorsan, mielőtt a többiek észbe kapnának, rámoccantam az egyetlen thrillerre (The Lodger [A titokzatos lakó] http://www.imdb.com/title/tt0851530/). A teljesen jellegtelen alakítások és a semmitmondó, unalmas karakterek ellenére egy egész nézhető filmet hoztak össze belőle, az értékét pedig jelentősen növeli, hogy A spanom csaja is lehetett volna a program. Mivel erről semmi infón nincs, nem minősítem, még jó is lehet, de a Jason Biggs filmeket valahogy mindig elkerüli a cannes-i díjeső. Visszatérve még a nyomozós – belezős – képzelet és valóság összefonódós produkcióra, azért ebben a kategóriában a Disturbia (http://www.imdb.com/title/tt0486822/) lényegesen jobb, már csak a House-t majdnem sittre vágó David Morse miatt is.

Hazafelé annak rendje és módja szerint, a hat érintetlen üveg társaságában indultunk. Nem voltunk teljesesen tisztában azzal, honnan is megy az éjszakai busz, csak az irány volt meg nagyjából. Tíz perc elteltével elhangzott az univerzum egyik legjelentőebb kérdése: Nem bontunk egy sört? Kis duzzogás után gondoltam, na jó, most az egyszer. Mivel bontónk természetesen nem volt, így a megszokott mozdulattal, egy oszlopon terveztem elvégezni a műveletet. Hogy még többet hozzunk ki a helyzetből, Ritának eszébe jutott, hogy egy ilyen fontos pillanat nem múlhat el megörökítés nélkül.

-          Csinálok fotót.

-          Jó.

-          Nézz ide!

-          Ok, ez így nagyon spontán lesz.

-          Megvan.

-          Mehetünk?

-          Várj, nem lett jó, csinálok még egyet.

És ekkor állt meg egy rendőrautó… Jellemző, hogy egy kilométeres körzetben nem volt senki, a százméteres kis utcák közül pedig sikerült ezt kifogniuk, pont ebben a tíz másodpercben. Előkerültek a személyik, amit ők sem ismertek fel, de ezt már megszoktam. Egy rövid beszélgetés (?) után abban maradtunk, hogy mindenki megy a maga dolgára. Két perccel később újra szembe jöttek, megálltak és mondták, hogy erre nem jár semmilyen busz. Mivel mi ekkor szentül hittük az ellenkezőjét, nagyon lelkesen mutattam az irányt, hogy hol is fogunk felszállni. Nem szálltunk, gyalogoltunk hazáig. Ez nem is volt baj, mert kiderült, hogy egy bő fél óra alatt vissza lehet érni, ennyi meg busszal is van, nappal. Éjszaka, amikor vagy jön, vagy nem, sokkal többet állhattunk volna feleslegesen.

Ma egy múlt heti történettel tovább evezünk a gasztronómia vizein. Riccardo elhívott minket egy etióp étterembe, legalábbis ha jól értettük. Biztosra több okból sem akartam venni, egyrészt életemben nem hallottam még etióp étteremről, másrészt, ha mond valamit reggel, az nem mindig áll fenn este is. Nem bunkóságból, de ő sem megy el mindenhová, ami egyszer az eszébe jut.

Most nem így lett, elmentünk. Sarah-t is hívta (pontosabban Sarah-t hívta, és aztán minket is), akivel már egyszer találkoztunk, még a beköltözés napján próbálta lenyűgözni valami spéci vacsorával. Az oda jutás hosszú és vicces volt. Sarah kocsival jött, amit Riccardo vezetett, persze előre közölte, hogy rémes sofőr, a jogosítványáért pedig már a parkolóból kellett visszamennie. Sarah volt a navigátor, a segédeszköz pedig egy kézzel írt útvonalterv. Ahhoz képest, hogy egy hosszú utcán, a Via Casilinán kellett egyenesen végigmennünk, többször eltévedtünk és megfordultunk. Tekintsük enyhítő körülménynek, hogy a metróépítés miatt több helyen le van zárva.

A főútról letérve egy egészen különös helyre csöppentünk. Egy „sétálóutca”, ahol egymást érik a teraszos éttermek, kocsmák, az ebből nyíló utcák pedig olyan szűkek, hogy egy autó fér el, az is úgy, hogy a tükörre már figyelni kell. Az olaszok aránya nem túl nagy, viszont az afrikai és ázsiai kultúrák itt találkoznak, így igazi pezsgés alakul ki. Itt jutottunk el az egyik sikátorban az etióp étteremhez. Elég sokan voltak, de egy hosszú asztalnál volt még pár hely, ott vártak minket. Már a bejáratnál feltűnt a műanyag pohár és a Peroni, tudtam, hogy ez az én helyem. Hamar kiderült azonban, hogy korántsem ismer mindenki mindenkit, az asztal túlsó végén már teljesen ismeretlenek ültek. Kérés nélkül hoztak pár sört és ásványvizet, ami nem személyre szóló, hanem csak ki van téve az asztalra, és mindenki tölt a poharába, ha pedig már kevés van, azonnal pótolják.

Kiderült, hogy a vacsora is hasonlóképpen működik. Furcsa volt, hogy már vagy húsz perc eltelt, és még senki nem kérdezte meg, mit is akarunk enni. Erre azért nem volt szükség, mert egyféle menü van, amit rövidesen megkaptunk. Egy óriási tál be van borítva palacsintaszerű kenyerekkel, ez pedig különböző, pörkölthöz hasonló húsokkal. Volt még mellette többféle szósz, meg valami párolt zöldség. Látták, hogy nem vagyunk a helyzet magaslatán, ezért megmutatták, hogy kell bánni ezekkel. Evőeszköz egyáltalán nincs, így mindent kézzel esznek. Tehát tépsz egy darabot a kenyérből, ezzel megfogod a húst, majd belemártod valamelyik szószba. A hús már alapból jó sok paprikával van elkészítve, de a szószok közül is volt, amelyik durván csípett. Nagyjából három személyenként hoztak egy ilyen tálat, ami elsőre nem tűnt annyira soknak, de kiderült, hogy négynek is bőven elég lett volna. Ezután jó nagy, hosszúkás poharakban hoztak valami Jägermeister-hez hasonló likőrt.

A fizetés is hasonlóképpen működött, mint a vacsora, tehát mindenki egységesen beteszi a közösbe a pénzt. A hazaút már zökkenőmentesebb volt, de ezt is jó néhány megálló színesítette. Ezúttal a tankolás okozott némi problémát, ugyanis benzinkút kétszáz méterenként van, de éjszaka nincsenek nyitva. Ilyenkor automataszerűen működnek, készpénzzel vagy kártyával. Valami gubanc mindenhol volt, így a negyedik helyen sikerült tankolnunk.

Soha nem voltam még etióp étteremben, így emlékezetes este volt, bár mostanában teljesen elszoktam az éjszakai pörköltözéstől. Mivel másnap nem tudtam egyértelműen beszámolni, hogy mi is volt a menü (sosem derült ki, milyen állatot tettek elénk), az egyetem észt mókamestere, Jan, azt kezdte terjeszteni, hogy oroszlánt vacsoráztam valami sikátorban.

Az egyetemnek két étterme van, az egyik pont a nyelviskola közelében, így gondoltam, ott próbálkozom. Csak a parkolón kell átmenni, aztán egy kis utcában két perc séta és már meg is érkeztünk. Már az utcáról elég kihaltnak tűnt, közelebbről pedig még inkább, ugyanis nem üzemel. Egy oldalnyi szöveg van kiragasztva az ajtóra, amiből a lényeg annyi, hogy menj a Vasca Navale 79-be. Ez a műszaki kar, ahol a kártyát is adták. Mivel már nem volt időm oda visszamenni, újra el kellett napolni a debütálást, másnap azonban már tényleg eljutottam.

Azt már korábban felmértem, hogy a csoportomból nem sokan élnek ezzel a ragyogó lehetőséggel, így nem is kerestem ismerősöket. A menü két euró, ami elég baráti, mert olcsóbb, mint otthon, az itteni árak tükrében pedig különösen. Ennek összeválogatása viszont problémás, mert semmi nem jelzi, mi is tartozik éppen bele. Gondolkodni sincs túl sok idő, mert mindig áll valaki mögötted, de eddig mindig bejött. Az első nap eléggé olaszosra sikerült, ugyanis spagettit ettem ÉS pizzát. A leveset egyáltalán nem ismerik, ezt helyettesítik egy olyan kajával, amit otthon másodiknak ennénk, annyi különbséggel, hogy kisebb adag. Tehát egy fél adag rizses hús, tészta vagy valami hasonló, ami általában hideg vagy langyos.  Nem tudom, hogy ez szándékos, vagy csak simán kihűl. Egyszer már messziről kinéztem egy salátát, amiben elég sok minden volt, meg a színe alapján is bejött. (Ez fontos, mert pl. ha nagy ritkán fagyizásra vetemedem – még nem volt rá példa, mióta itt vagyok –, akkor is a szín a döntő. Van a csoki, a piros meg a többi.) Szóval mikor közelebbről is szemügyre vettem a salátát, rájöttem, hogy itt a Spongyabob legújabb részének castingja fog rövidesen kezdődni. Bikinifenék minden lakója csatasorba állt, a reszelt répa közül előbukkant például egy polip, aminek megvolt mind a nyolc karja, plusz az egyéb tartozékok is. Szépen megettem, ahogy az óvodában tanították, csak pár tintahal fejet hagytam meg, de azt is csak azért, mert már nem volt hozzá saláta. Egész jó volt, bár egy Jókai bablevesre azért becseréltem volna.

Már első alkalommal találkoztam Antonioval és Katarzynával (gondolom, nem kell részleteznem, hogy ki a lengyel és ki a spanyol), csak ők járnak ide a csoportból, viszont ők rendszeresen, így össze szoktunk futni. Egy baj van velük, hogy legalább egy órás mutatvány, amíg végeznek. Én nem ehhez vagyok szokva, de otthagyni mégsem akarom őket, így ki lehet bírni.

Arra pedig, hogy mi az, amit igazán utálok a menzán, később visszatérünk…

Másodszorra egy közelebbi okmányirodában próbálkoztam. Mivel csak kedden van délután a nyelvtanfolyam, ez lett az ügyintézős nap. Már nyitás előtt ott voltam, hiszen több, egymástól elég távol lévő helyre kellett mennem, mindezt egyig. A falon kézzel írt sorszámok lógtak, ami elég meglepő volt, de gondoltam mindegy, a harmincnyolcas egy jó szám. Kiderült, hogy ez csak a sorszámhúzás sorszáma, ami azt jelenti, hogy nyitáskor ezzel lehet bemenni az épületbe és tényleges számot kérni. Ezt a hivatalból senki nem ellenőrizte, önkéntes alapon szerveződött a sor, egy-két hangosabb ügyfél instrukciói alapján. A negyvennégyes nő elém furakodott, amiért elég csúnyán néztek rá, de valószínűleg csak véletlenül, mert egyből elnézést kért és hátrébb állt. Bent nagyon lassan haladtunk, mert egy ablaknál lehetett ezt intézni, és szinte mindenki erre várt. Egy óra elteltével ez ötre módosult, így a semmiből hirtelen rám került a sor. Körülbelül 27 másodpercet vett igénybe az egész, nem is kérdeztek semmit, csak adtak egy másik számot.

Mivel hazamenni már nem volt idő, Rita regisztrált be a rendszerbe, mire a következő állomáshoz értem. A szeptembert most „P” jelölte, ezzel megdőlt a hónapos koncepcióm, de már mindegy, a lényeg hogy elfogadta. Egy kézzel rajzolt Google Maps-es térkép alapján elindultam arra a helyre, ahol a menzakártyát készítik. Ez olyan utca, ami a folyóparton kanyarog végig, itt is az egyetem épületei vannak, raktárak és gyártelepek között, a másik oldalon meg nádas, ahol kutyák tucatjai laknak, nem a legjobb környék. Később észrevettem, hogy itt van a szomszédban az uszoda, ahol nyáron az Úszó- és vízilabda VB volt.

Bementem az irodába, ahol a kártyát adják, de mivel minden asztalnál ültek, megálltam az ajtóban, ahonnan szép lassan beljebb araszoltam. Ez volt az a hely, ahol tényleg többet beszéltem olaszul, mint az ügyintézők közül bárki angolul. Nem is lett volna ezzel gond, egy szituációt leszámítva. Mutatták, hogy menjek oda az asztalhoz, viszont ott továbbra is más ült, így nem értettem, aztán az iroda másik részére küldtek. Elsőre nagyon hülyének éreztem magam, de aztán rájöttem. Minden asztalon van webkamera, amivel fotót készítenek az emberekről. Azt is úgy, hogy semmi nem látszik belőle, mert csak egy kattintás az egérrel. Tehát csak azt akarták, hogy ne legyek benne a képben. A további hat esetben már nagyon rutinosan szlalomoztam, úgyhogy garantáltan nem látszom senki mögött.

Miután a menzakártya is a zsebemben volt, elindultam felhajtani a Learning Agreement-et, amit még el kell postázni Debrecenbe. Megtaláltam az Erasmus koordinátort, akivel már nyáron leveleztem, kisebb keresés után a papírom is meglett, aláírást azonban nem kaptam rá. Azt mondta, hogy a tanárnak kell, akinél felvettem az órát. Azt persze nem tudta, hogy kinek, mert nem egy tárgyam lesz. Ezt nem értem, mert ez mindig a koordinátor feladata szokott lenni, de már mindegy. Abban maradtunk, hogy visszatérünk rá, ha elkezdődik a tanítás. Mindent egybevetve, ez egy sikeres délelőtt volt, igaz, arra már nem maradt idő, hogy felmérjem a menza kínálatát. Majd holnap…

Most ismét vissza kell ugranunk az időben bő két hetet, egészen pontosan hajléktalanságunk utolsó napjára. Ekkor ismertük meg Riccardot, ami eléggé viccesen indult. Vele kellett megbeszélnünk a részleteket úgy, hogy tulajdonképpen semmibe nem volt beleszólása, mert ő is csak egy lakó, ezért mindig „a hölgyre” hivatkozott. Ami talán még ennél is nehezebbé tette, az a Google Translate volt, ugyanis a yes/no/ok még ment neki, de ezen kívül egy árva hang sem. Aki már használta ezt a programot, tudhatja, hogy ezt elég erős eufemizmus fordítónak nevezni, nemhiába szokták inkább „megértést segítő”-ként emlegetni. Arról nem is beszélve, hogy angolra van optimalizálva, így az olasz-magyar fordítás eléggé akadozik, ráadásul az eltérő ékezetek teljesesen megkavarják. De semmi gond, volt itt ezen kívül mutogatás, rajz, néha pedig csak belenyugvó pillantások.

Mivel jó ideje egyedül volt, sikerült két szobát teljesen belaknia. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a legkülönbözőbb helyeken lógtak házilag készült, vagy játékboltból származó denevérek. Ezeket sikerült az ő barlangjában csatasorba állítani, így nálunk átvehette az irányítást a plüss szúnyog.

Mivel nagyon kedves és segítőkész, ahogy meghallja a nevét, azonnal ott terem, hogy segítsen. Ezzel csak az a probléma, hogy előfordulnak olyan szituációk is, amikor róla van szó, de épp nem kell megmenteni az életünket. Ennek kiküszöbölésére megajándékoztuk a Józsi névvel. Később Iron, hasonló megfontolásból Böbi lett.

A következő két napban vagy a leghatékonyabb villámangol tanfolyamot végezte el, vagy mindig is tudott egy kicsit, csak jó mélyről elő kellett varázsolnia. A másodiknak azért nagyobb a valószínűsége. Activity azért még így is van, de a Google Translate csak végső esetben kerül elő. Egyébként az egész város tele van angol nyelvtanfolyamok hirdetéseivel, leginkább Shenker iskoláját reklámozzák, amit egy Andy nevű transzvesztita népszerűsít.

Az már az első pillanatban látszott, hogy Józsi valami művész lehet, mert mire jöttünk, egy kartondobozba csak festékeket meg ecseteket gyűjtött össze, de másnap kiderült, hogy a Vatikáni Múzeum restaurátora. Biztos ért hozzá, mert úgy adta elő, hogy ezt nem igazán szabad terjeszteni, mert még egyetemista, tehát csak restaurátornak tanul, de gondolom, oda nem engednek be minden jöttmentet. Ebben a hitben megerősített, mikor elkezdett fotókat mutatni a munkáiról. Ezek között voltak Vergilius és Dante iratok, a legrégibb fennmaradt Bibliák, meg a biztonság kedvéért egy-két Botticelli. Kérdezte, hogy hallottunk-e már ezekről a teljesen jelentéktelen figurákról.

Amikor az első meleg vacsoránk készült, mióta eljöttünk otthonról, nagyon lelkesen megjelent, hogy legalább tanul valamit. Gondolom kicsit csalódott, amikor meglátta, hogy ennek két alkotóeleme lesz, otthonról hozott tészta és sajt. A második már paprikás krumpli volt, amit nagyon udvariasan megevett, de egy üveg ásványvízre volt szüksége hozzá. Persze többször elmondta, hogy milyen jó volt… Ezután úgy gondolta, átveszi az irányítást és összedobott egy padlizsános, borban sült lazacos tésztát. Azért azt is meg lehetett enni.

Az elmúlt néhány napban jelentősen megszaporodtak az egyetemen a lakáshirdetések. Két hete ez nagy segítség lett volna, de úgy látszik, mindenki a második hullámra várt, és október elejétől akar albérlőket, amikor ténylegesen elkezdődik a félév. Persze már mindegy, továbbra is tartom, hogy a város legolcsóbb szobáját sikerült kifognom. A környék már a gettón túl van, elég csendes (leszámítva a szombat hajnali sövénynyírást) és valószínűleg biztonságos is (az ellenpélda ismert: Csak sok köcsög van.  Nem nagyon jó a biztonság. https://www.youtube.com/watch?v=cvUpQTT3eNY), mert a lépcsőházakat éjszakára sem zárják, ami nekem szimpatikus, mert egy kulccsal kevesebbet kell használni . A távolságot kár szépíteni, messze van. Szerencsére a sarkon áll meg a HÉV (bár itt nem így hívják), ami azért nem olyan, mint otthon. Külsőre annak tűnik, de a sebességét tekintve inkább villamos. Az is érdekes, hogy néhol kerítéssel elzárt pályán halad, pár helyen azonban alig tudja átverekedni magát a keresztirányú forgalmon. Ezzel tizenöt megálló a Termini, az út így percre pontosan fél óra szokott lenni. Ez a reggeli csúcsforgalomban, a lépcsőn állva soknak tűnik, de legalább biztosan jön és nem olyan kiszámíthatatlan, mint a busz.

A kínai lány, Iron (sosem láttam még leírva, de így ejtik) érkezésével teljes a létszám. Azt hiszem, a lakás pont öt embert bír el. Így sincs tömeg, mert mindhárom szoba elég nagy, de ha többen lennénk, már egy plusz széket is nehéz lenne keríteni. berendezési tárgyakból sincs sok, ami jó, mert így legalább a szoba kétharmad része másodpercek alatt focipályává alakítható. A konyhában viszont minden van, így semmit nem kellett külön beszerezni. Még a mosógép is itt van, a tűzhely mellett, de úgy tudom, ennek csak logisztikai okai vannak, nem hagyomány. Ami viszont furcsa, hogy meleg víz kb. hetente egyszer folyik, így a mosogatásnál ezt lelkesedéssel kell pótolni. A zuhannyal nincs baj, ez csak a konyhára vonatkozik. (Néhány kép a Facebook-on: http://www.facebook.com/reqs.php#/album.php?aid=36908&id=1410760949  )

Az első hivatali ügyintézésem egészen korán, a harmadik napon elérkezett. A nyelvtanfolyam után kb. tízen elindultunk valami okmányiroda felé. Nem igazán tudtuk, mi dolgunk lesz ott, de valaki hallott egy codice fiscale nevű papírról, ami állítólag itt elég fontos. A csoport nagy részét már a metróállomáson elhagytuk, mert úgy gondolták, ráér ez később is, most inkább esznek valamit; hol máshol, mint a Burger Kingben. Mire megtaláltuk az irodát, hárman maradtunk. A sor az utcán kígyózott, így nem sok esélyt adtam magunknak. Elég gyorsan haladtunk, de azt hittem, már a sorszámosztásnál véget fog érni a történet, szerencsére nem így lett. Aki a számot adta, nem kérdezett semmit, szinte rám se nézett, csak a kezembe nyomott egy papírt. Ezen csak személyes adatokat kértek, az egyetlen gond a cím volt, hiszen akkor még a hostelben laktam. Fél órával később megérkezett a csoport nagyobbik része, de ők már csak másnapra kaptak időpontot. Mikor rám került a sor, bementem a tizennyolcas irodába, ahol egy igazi TO-s néni fogadott, a méret és a stílus is teljesen megegyezett. Kicsit náthásnak tűnt, reménykedtem, hogy nem fog tüsszenteni, mert a szék így is billegett alattam. Ezen kívül az is némi aggodalomra adott okot, hogy nem sokat beszéltünk egymás nyelvén, én pedig egy hiányosan kitöltött papírral szerettem volna megszerezni egy számomra ismeretlen dokumentumot. Egész gördülékenyem ment a dolog, gondolom nem az első, de nem is a nyolcvanadik voltam aznap, hasonló igénnyel. A címen könnyedén átsiklottunk, azt mondta írjam be nyugodtan a hostelét. Mikor ez megtörtént, hirtelen barátok lettünk, ugyanis ő is abban az utcában lakott, ráadásul két házzal arrébb. Ekkor már tudtam, hogy nem lehet baj.  Az utcán persze kiderült, hogy korán örültem. Ez egy betűkből és számokból álló sor, amiben a születési hónapot betűvel jelölik. Nekem ez szeptember, tehát „I”-nek kellene szerepelni, e helyett azonban „E” van. Úgy látszik, nagy örömében nem sikerült se a személyimről, se az általa készített fénymásolatról helyesen leolvasnia a dátumot. Mivel visszamenni  már késő volt, csak abban reménykedtem, hogy nem lesznek olyan intelligensek a különböző regisztrációs felületek, hogy összehasonlítsák a személyi igazolványom számát és a codice fiscale-t.

A következő stáció az a papír volt, ami miatt Franceseca már az első nap ki akart dobni, aztán meg azt mondta, hogy bőven ráér. Az ügyintézést alapvetően meghatározza, hogy szinte minden hivatal és iroda kilenctől egyig van nyitva, ami pontosan lefedi a nyelvtanfolyam időtartamát. Szerdán délután is van fogadóóra, amit itt nagyon komolyan vesznek, így akkor próbálkoztam. Mivel ez az iroda a nyelviskola folyosóján van, nem kellett messzire menni, csak két órát várni a nyitásra. Kiderült, hogy felesleges volt, mert aznap nem foglalkoztak ilyenekkel, jöjjek vissza holnap tízre. Szerda délután Erasmus ügyintézés van, csütörtökön pedig Erasmus ügyintézés. Mivel a különbség szembetűnő, gyorsan elszégyelltem magam és hazaballagtam.

Másnap nyitásra mentem, de hamar kiderült, hogy ez sem lesz egy egyszerű kör. Kiderült, hogy nem vagyok rajta a listán – ezen sem. Átküldtek egy másik irodába, ahol negyven perc várakozás után megállapították, hogy igen, tényleg nem szerepelek a rendszerben. Mikor megtudták, hogy Debreceni Egyetem, azért láttam a szemeken, hogy a helyére kerültek a dolgok. Gyorsan előkerült egy Ungheria feliratú mappa, aztán elkezdődött a folyamat… Az egyetlen otthon kapott iratom a magyar nyelvű Erasmus szerződés volt, amivel nem igazán tudtak mit kezdeni, a hölgy elnézést is kért, hogy nem tud magyarul. Ezt az eljárást szokatlannak nevezte, de valószínűleg magában erősebb kifejezéseket is használt. Mivel nem volt más megoldás, a magyar szerződésen mutogattam el neki, hogy mi micsoda, ami alapján bevitt a rendszerbe, ezután leültetett a saját helyére, hogy gépeljem be az adataimat. Csak a jófejségének köszönhető, hogy nem lett nagyobb kavarás, de azért megjegyezte, hogy ezt már valakinek otthonról el kellett volna intéznie. Ez tulajdonképpen az itteni beiratkozás volt, így kaptam egy igazolást erről, meg egy indexhez hasonló, piros-kék színű füzetet, cserébe pedig eltették a magyar szerződést, amin még egy pecsét sem volt! Később megtudtam, hogy a debreceniekkel minden évben ez van, de senki mással, jöjjenek is a világ bármelyik részéről. Persze ők nem tudják felmutatni Közép-Európa legszebb főépületét, de legalább másra jut energia.

Ezek után sikerült még néhány kisebb ügyet elintézni, egészen addig , amíg az egyetem elektronikus rendszere – ahol többek között a menzakártyát lehet igényelni – ki nem szúrta a hibát a codice fiscale-val…

Túl nagy poént talán nem lövök le azzal, hogy időközben rendeződött a lakáshelyzet, de az ehhez vezető út nem volt kellemes. Azt is mondhatnám, a Mulholland Drive-on keresztül jutottunk el  új otthonunkba (jaj ne, a többes számmal annyi egy újabb nyitott kérdésnek). Azt már otthon valószínűsítettük, hogy a hostelben lefoglalt kettő (nekem három) éjszaka nem lesz elég az albérletkeresésre, így újabb kettővel meg is hosszabbítottuk. Ez lélektani határ is volt, mert úgy gondoltuk, ha ez alatt nem sikerül találni valamit, azt csak Mohácshoz vagy Bernhez lehet majd hasonlítani.

Az első és elég komoly problémánk a Wi-Fi hiánya volt. A legtöbb helyen úgy néztek rám, minntha valami oltári nagy baromságot akarnék. Úgy látszik, ebben a városban mindenki csak otthon netezik. A szálló szomszédja egy internet mosoda (!) volt, ide jártunk címeket és telefonszámokat gyűjteni. A legtöbbet hiába hívtuk, vagy órákig (napokig) nem vette fel senki, vagy csak a hangpostával lehetett társalogni. Ezeket kilőttük, csakúgy, mint azokat, ahol e-mail-en kívül nem volt más elérhetőség megadva. Már sosem derül ki, hogy ez jó ötlet volt-e, de abban a kapkodásban ésszerűnek tűnt. Anikó révén megismertük Gyöngyit, aki Debrecenbe járt olasz szakra, most pedig itt dolgozik. Ő hívta fel helyettünk azokat, akik csak olaszul beszéltek. Mivel nem akartunk semmilyen lehetőséget elszalasztani, Anikó és Rita keresett kettőjüknek, én néztem magamnak, közben pedig közösen gyűjtöttünk olyanokat is, ahová mindhárman tudunk menni.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy Rómában nem könnyű albérletet találni, különösen akkor, ha ezt az ösztöndíjból akarjuk fedezni. Ez a probléma persze másként csapódik le nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országok fiainál/lányainál. Egy francia lány mondta az egyetemen, hogy nem nagy szám a szobája, de legalább olcsó: 550 euró. Nos, én ennek a felében gondolkodtam, persze erre csak nagyon halvány reményt láttam, ugyanis 350-től kezdődtek. Néha ki lehetett szúrni háromszázért is egyet, de általában hamar kiderült, hogy azokkal már nem stimmel valami. A közösen nézett lakásoknál általában már a telefonbeszélgetésnél megpecsételődött a sorsunk, ugyanis nem sok esélye volt, hogy előre kifizessünk három hónapot, különösen addig, amíg az egyetemtől egy centet sem kaptunk. Azért volt ahová elmentünk. Egy külvárosi harmadik emeleti például kifejezetten jó volt, talán már túlzottan is. Egy olyan helyet kell elképzelni, mint Miskolcon a Komlóstető, annyi különbséggel, hogy itt nem ismerik a panel fogalmát, meg pálmák nőnek a házak között. A lakás tényleg jó volt, praktikusabb elrendezéssel öt ember is kényelmesen ellakhatott volna. A tulaj egy ötvenes figura volt, kicsit szervkereskedő alkat. Mondta, hogy esetleg tárgyalhatunk a fizetés átütemezéséről, de szerintünk csak udvariasságból. Ezen kívül nem tudott egyenes választ adni arra, hogy kb. mennyi lesz a rezsi, mindenre csak azt válaszolta, hogy nézzük meg milyen szép a csempe meg a bútorok. Egy másik helyen este hatra beszéltem meg időpontot, ide egyedül jöttem volna egy kisebb szobába. Mikor felhívtam a tulajt, hogy melyik megállónál szálljak le, mondta, hogy most adta ki. Még jó, hogy nem akkor derült ki, mikor már a cuccomat viszem.

Mivel szombat reggelig volt szobánk a Positanoban, a csütörtök éjszaka/péntek hajnal elég rosszul telt, mert tudtuk, hogy aznap pontot kell tennünk az ügy végére. Egy óra alvás után mentem az egyetemre, nem is hoztam a csúcsformámat. Ritáék visszatértek egy korábbi lehetőséghez, és úgy nézett ki, itt sikerrel is járunk. Ők költözhetnek egy lakás nagyobbik szobájába, én pedig ugyanebben a házban egy másik lakás kisszobájába, azzal a kikötéssel, hogy két hétig velük kell laknom, mert az én szobám csak utána lesz üres. Az üzletet szóban meg is kötöttük Riccardoval, aki egy szót sem beszélt angolul (legalábbis ekkor még úgy tűnt). Ezzel négy borzalmas nap ért véget, már csak annyi volt hátra, hogy elmenjünk a holminkért a hostelbe – vagyis majdnem. Közben hívott a tulaj, hogy Riccardo rosszul tudta, és mégsem lesz üres a szobám. Ekkor azt hittem, kezdődik minden elölről, de sikerült egy egész jó megoldást találni.  Luciano szerette volna, ha hosszabb távon rendezkedünk be nála, így azt találta ki, hogy mindhármunktól kevesebbet kér. Így én nem költözöm másik emeletre, neki pedig megvannak a biztos lakói. Tehát öten vagyunk, Riccardoval, akivel később még részletesen foglalkozunk, és egy kínai lánnyal, akivel e sorok írásakor még csak két szót beszéltem, ugyanis éjszaka érkezett vissza otthonról. Valószínűleg a város legolcsóbb albérletét sikerült így kifognunk, de ennyi szenvedés után ránk is fért egy kis sikerélmény. Rita szavaival élve: "kiböjtöltük és megérdemeltük".

Szerdán elkezdődött a nyelvtanfolyam, de ez sem indult zökkenőmentesen. Egy héttel korábban tartották a szintfelmérőt, amikor még javában otthon voltam. Ezt e-mailben megbeszéltem a tanfolyam szervezőjével, azt mondta, semmi gond, jöjjek kilencedikén reggel a kezdésre. Még előző nap – amikor a szobára vártam – megkerestem az épületet. Itt találkoztam Zolival, egy újabb debreceni versenyzővel. Az irodában azt mondták, nem tudnak rólam semmit, nem vagyok rajta a listán, és különben is mit akarok, ha nem írtam tesztet. A dolog szépséghibája csak az, hogy ezt pont Francesca mondta, akivel leveleztem. Pár perc múlva mégis lett olyan lista, amin rajta volt a nevem, csak nehezen találta meg az asztalán, az álláig érő szemétkupacban. Ezzel még nem volt vége, mert szüksége volt egy igazolásra, hogy én valóban ide járok, mert e nélkül még mindig nem tud mit kezdeni velem.  Ha jobban belegondolunk, az aggodalom érthető, hiszen bármikor előfordulhat, hogy valaki rátenyerel a billentyűzetre egy nyitva felejtett excel tábla előtt és pont a nevemet, az adataimat és a regisztrációs kódomat üti le. Az igazolást a szomszéd szobában adják, ahol kettőig van munkaidő.  Ez már tíz perccel elmúl ekkor, de mindenki a helyén ült és dolgozott – vagy legalábbis úgy tett. Természetesen nem adtak, jöjjek vissza másnap tíz után, az óra persze kilenckor kezdődik. Ezt elmondtam Francescának, aki azt válaszolta, hogy ne foglalkozzak vele, majd valamikor behozom, tőle ez akár két hét múlva is lehet.  Ekkor gondoltam azt, hogy remélem nem ő lesz a tanárom. Nyilván ő lett… Egyébként nincs  vele baj.

A csoportban kb. tizenöten vagyunk, de még nem érkezett meg mindenki.  Legtöbben a spanyolok vannak, belőlük minden csoportba jut legalább három. Franciák, svédek, chileiek, de van észt, lengyel, katalán, flamand és Párizsban élő portugál is. Francescán kívül van egy másik tanár is, felváltva tartják az órákat, de mindketten csak olaszul szólalnak meg, így azért vicces nyelvtant magyarázni. A spanyoloknak szemmel láthatóan könnyebben megy mindenki másnál, általában ők próbálják angolul felhomályosítani a kedves tévénéző gyerekeket.

Éjfél előtt néhány perccel érkeztem meg a hostelbe, ahol egy nagyon kedves pakisztáni portás fogadott. A hatágyas szobában egy kisebb társaságba futottam, már mindenki aludt. Mivel a cuccaik csak annyira voltak szétszórva, hogy középhaladó balettmozdulatokkal eljuthattam az üres ágyig, nem mindenkit ébresztettem fel. Reggel még ennél is jobb voltam, pedig akkor már sokkal kevésbé zavartattam magam. Összepakoltam és elmentem anélkül, hogy ebből bármit is érzékeltek volna, így velük nem kötöttem közelebbi ismeretséget.

A többi napra egy háromágyas szobát vettünk ki, de mivel a hostelworld.com webes felülete ezt nem engedte egy füst alatt elintézni, még meg kellett beszélni, hogy oda egyből beengedjenek. Ezzel nem volt gond, csak a takarítást kellett megvárni. Ezt az időt kihasználtam arra, hogy felmérjem a terepet és másnap legalább azt tudjam, hová kell mennem. Délután berendezkedtem az új rezidencián, amihez tartozott három ágy, egy szék és egy éjjeliszekrény, de legalább tiszta volt és nem voltak német turisták (előző este valószínűleg velük aludtam).

A következő négy napra ez lett a főhadiszállásunk, itt éltük meg az albérletkeresés gyötrelmeit. Előnye, hogy pár percre volt a Terminitől, viszont a Wi-Fi nagyban megkönnyítette volna a dolgunkat.

Sikerült betartani a magamnak szabott határidőt, még élek. Köszönöm a kommenteket, és a még több e-mailben érkezett reakciót. Az elmúlt napokban annyi minden történt, hogy oldalakat tudnék írni, de hogy ne folyjon  (nem hiszem, hogy ezt a szót valaha leírtam volna) teljesen szét, az időrendet néhol felborítva, rövidítve és tematizálva fogom ezeket megosztani. Annyit azért előrebocsátok, hogy nem volt egy leányálom (őszintén szólva borzalmas volt).

A gép 19:55-kor indult volna, de mivel még ötvenkor sem volt megnyitva a beszállás, nem kellett nagy jóstehetség annak megtippeléséhez, hogy eltarthat ez akár ötvenhatig is. Végül fél kilenc után pár perccel szálltunk fel, ami a WizzAir-nél normálisnak mondható, mivel ez a gép utolsó útja aznap és ekkorra minden késés összeadódik. Gondoltam, hogy ne legyen gond a transzferrel, ezt is kifizetem a repjeggyel együtt, mint utóbb kiderült, feleslegesen.  A csomagra kb. 20 percet kellett várni, ekkor már elég kevesen voltak. Mikor megkaptam, elindultam megkeresni a "Welcome desk"-et, ahonnan állítólag a buszhoz kísérnek. Gondolom, a gép késése miatt a transzfer is később indult, de hogy mennyivel, az már soha nem derül ki. Ezt a helyet senki nem ismerte a reptéren, de még a WizzAir-ről sem igazán hallottak, ami persze furcsa, de tekintsük enyhítő körülménynek, hogy nem ferihegyi méretekben kell gondolkodni. A másik probléma, hogy angolul senki nem beszélt. Jó, nem kötelező, de azért furcsa, hogy egy repülőtéren még az információs pultnál is csak épphogy… Miután húsz percen keresztül egyik szintről a másikra küldözgettek, eszembe jutott egy lehetséges megoldás: talán abban a teremben van, ahová legelőször beértem, még a csomagfelvétel előtt. Ide szabadon vissza lehetett menni, bár egy tábla jelezte, hogy nem az a helyes irány, de gondoltam, egy életem, egy halálom… Egy rendőr persze kiszúrta, hogy nekem nem arra kéne mennem. Az ő szókincse is kimerült annyiban, hogy” No entry”, ami a „beszélgetés” harmadik percében már „Nooo Eeeeentry”-re változott.  Rá kellett jönnöm arra is, hogy ha egy rendőrrel veszekszel, nem érdemes még egytől segítséget kérni.  Így mikor már hárman zavartak el, feladtam és elindultam a vasútállomás felé.  A pénztárban azt mondták siessek, mert két perc múlva indul. Nem kellemes érzés egy hosszú nap végén harminc kilóval középtávot futni, különösen úgy, hogy végül még tíz percet ültem a vonaton az indulásig. Mivel ez volt az utolsó, egész szerencsés véget ért az utam, leszámítva, hogy kétszer fizettem ki egy nem olcsó transzfert.

Kronológiailag még nem járunk itt, de ezen a ponton megismerkedünk történetünk két szereplőjével, Ritával és Anikóval, akik – hát maradjunk annyiban, hogy törisek, de ez nem ilyen egyszerű  - szintén Debrecenből  keveredtek ide.  Ők ugyanezzel a járattal érkeztek, egy nappal később – vagyis majdnem. Az ő gépük éjfélkor indult, itt már nem sikerül kordában tartani az aznapi késéseket. Kettőkor persze már semmi nem megy a városba, a száz eurós taxival meg talán mégse. Úgy volt, hogy kimegyek eléjük a Terminihez, persze én tizenegy és éjfél között gondoltam, nem reggel hétkor. Így maradt a Fiumicinon éjszakázás, a három ágyas szobában pedig egyedül voltam, azt nem mondom, hogy aludtam, mert telefonon azért követtem a kalandokat, elvégre ilyen bulit nem hagyunk ki.  Nekem sem tetszett az utazás, de valljuk be, én szívtam a kisebbet.A kalandok pedig még csak most kezdődnek! Folyt. köv...

Elérkezett az indulás, még pár óra és irány Ferihegy. Mivel a lakáshelyzet még jóindulattal sem nevezhető tisztázottnak, a következő pár nap elég bizonytalan. A Hotel Positano alkalmazottai messze földön híresek jófejségükről, és úgy döntöttek, három éjszakára befogadnak. Ez alatt kellene konszolidálni a helyzetemet, de szerdán már az egyetemen is jelenésem van, így biztos nem fogok unatkozni. Ha mondjuk egy hétig nem jelentkezem, az még nem jelenti, hogy meghaltam. Ha utána sem, az már neccesebb.

Na üdv mindenkinek, majd írok.

...vagy hívhatnánk előszónak is, de mindegy. Röviden összefoglalva, úgy alakult, hogy ezt a félévet Erasmus ösztöndíjjal Rómában töltöm. Sokat gondolkodtam, belekezdjek-e a blogírásba, mert nem az én műfajom, de mostanában nagy divat, meg egyébként is meg kell felelni a webkettő kihívásainak. A másik ok az volt, hogy Vágási Feri is "beszállt az internetbe", így már ketten leszünk. Igyekszem rendszeresen jelentkezni, betartva azt a terjedelmet, amit még a kevésbé elszántak is képesek befogadni. Mivel - remélhetőleg - több, egymástól független csoportból fognak kikerülni az olvasók, elkerülhetetlenek az olyan utalások, megjegyzések, amik nem lesznek mindenkinek egyértelműek (a hiba nem az Ön készülékében van). Jó olvasást!