Másodszorra egy közelebbi okmányirodában próbálkoztam. Mivel csak kedden van délután a nyelvtanfolyam, ez lett az ügyintézős nap. Már nyitás előtt ott voltam, hiszen több, egymástól elég távol lévő helyre kellett mennem, mindezt egyig. A falon kézzel írt sorszámok lógtak, ami elég meglepő volt, de gondoltam mindegy, a harmincnyolcas egy jó szám. Kiderült, hogy ez csak a sorszámhúzás sorszáma, ami azt jelenti, hogy nyitáskor ezzel lehet bemenni az épületbe és tényleges számot kérni. Ezt a hivatalból senki nem ellenőrizte, önkéntes alapon szerveződött a sor, egy-két hangosabb ügyfél instrukciói alapján. A negyvennégyes nő elém furakodott, amiért elég csúnyán néztek rá, de valószínűleg csak véletlenül, mert egyből elnézést kért és hátrébb állt. Bent nagyon lassan haladtunk, mert egy ablaknál lehetett ezt intézni, és szinte mindenki erre várt. Egy óra elteltével ez ötre módosult, így a semmiből hirtelen rám került a sor. Körülbelül 27 másodpercet vett igénybe az egész, nem is kérdeztek semmit, csak adtak egy másik számot.
Mivel hazamenni már nem volt idő, Rita regisztrált be a rendszerbe, mire a következő állomáshoz értem. A szeptembert most „P” jelölte, ezzel megdőlt a hónapos koncepcióm, de már mindegy, a lényeg hogy elfogadta. Egy kézzel rajzolt Google Maps-es térkép alapján elindultam arra a helyre, ahol a menzakártyát készítik. Ez olyan utca, ami a folyóparton kanyarog végig, itt is az egyetem épületei vannak, raktárak és gyártelepek között, a másik oldalon meg nádas, ahol kutyák tucatjai laknak, nem a legjobb környék. Később észrevettem, hogy itt van a szomszédban az uszoda, ahol nyáron az Úszó- és vízilabda VB volt.
Bementem az irodába, ahol a kártyát adják, de mivel minden asztalnál ültek, megálltam az ajtóban, ahonnan szép lassan beljebb araszoltam. Ez volt az a hely, ahol tényleg többet beszéltem olaszul, mint az ügyintézők közül bárki angolul. Nem is lett volna ezzel gond, egy szituációt leszámítva. Mutatták, hogy menjek oda az asztalhoz, viszont ott továbbra is más ült, így nem értettem, aztán az iroda másik részére küldtek. Elsőre nagyon hülyének éreztem magam, de aztán rájöttem. Minden asztalon van webkamera, amivel fotót készítenek az emberekről. Azt is úgy, hogy semmi nem látszik belőle, mert csak egy kattintás az egérrel. Tehát csak azt akarták, hogy ne legyek benne a képben. A további hat esetben már nagyon rutinosan szlalomoztam, úgyhogy garantáltan nem látszom senki mögött.
Miután a menzakártya is a zsebemben volt, elindultam felhajtani a Learning Agreement-et, amit még el kell postázni Debrecenbe. Megtaláltam az Erasmus koordinátort, akivel már nyáron leveleztem, kisebb keresés után a papírom is meglett, aláírást azonban nem kaptam rá. Azt mondta, hogy a tanárnak kell, akinél felvettem az órát. Azt persze nem tudta, hogy kinek, mert nem egy tárgyam lesz. Ezt nem értem, mert ez mindig a koordinátor feladata szokott lenni, de már mindegy. Abban maradtunk, hogy visszatérünk rá, ha elkezdődik a tanítás. Mindent egybevetve, ez egy sikeres délelőtt volt, igaz, arra már nem maradt idő, hogy felmérjem a menza kínálatát. Majd holnap…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.