Sikerült betartani a magamnak szabott határidőt, még élek. Köszönöm a kommenteket, és a még több e-mailben érkezett reakciót. Az elmúlt napokban annyi minden történt, hogy oldalakat tudnék írni, de hogy ne folyjon  (nem hiszem, hogy ezt a szót valaha leírtam volna) teljesen szét, az időrendet néhol felborítva, rövidítve és tematizálva fogom ezeket megosztani. Annyit azért előrebocsátok, hogy nem volt egy leányálom (őszintén szólva borzalmas volt).

A gép 19:55-kor indult volna, de mivel még ötvenkor sem volt megnyitva a beszállás, nem kellett nagy jóstehetség annak megtippeléséhez, hogy eltarthat ez akár ötvenhatig is. Végül fél kilenc után pár perccel szálltunk fel, ami a WizzAir-nél normálisnak mondható, mivel ez a gép utolsó útja aznap és ekkorra minden késés összeadódik. Gondoltam, hogy ne legyen gond a transzferrel, ezt is kifizetem a repjeggyel együtt, mint utóbb kiderült, feleslegesen.  A csomagra kb. 20 percet kellett várni, ekkor már elég kevesen voltak. Mikor megkaptam, elindultam megkeresni a "Welcome desk"-et, ahonnan állítólag a buszhoz kísérnek. Gondolom, a gép késése miatt a transzfer is később indult, de hogy mennyivel, az már soha nem derül ki. Ezt a helyet senki nem ismerte a reptéren, de még a WizzAir-ről sem igazán hallottak, ami persze furcsa, de tekintsük enyhítő körülménynek, hogy nem ferihegyi méretekben kell gondolkodni. A másik probléma, hogy angolul senki nem beszélt. Jó, nem kötelező, de azért furcsa, hogy egy repülőtéren még az információs pultnál is csak épphogy… Miután húsz percen keresztül egyik szintről a másikra küldözgettek, eszembe jutott egy lehetséges megoldás: talán abban a teremben van, ahová legelőször beértem, még a csomagfelvétel előtt. Ide szabadon vissza lehetett menni, bár egy tábla jelezte, hogy nem az a helyes irány, de gondoltam, egy életem, egy halálom… Egy rendőr persze kiszúrta, hogy nekem nem arra kéne mennem. Az ő szókincse is kimerült annyiban, hogy” No entry”, ami a „beszélgetés” harmadik percében már „Nooo Eeeeentry”-re változott.  Rá kellett jönnöm arra is, hogy ha egy rendőrrel veszekszel, nem érdemes még egytől segítséget kérni.  Így mikor már hárman zavartak el, feladtam és elindultam a vasútállomás felé.  A pénztárban azt mondták siessek, mert két perc múlva indul. Nem kellemes érzés egy hosszú nap végén harminc kilóval középtávot futni, különösen úgy, hogy végül még tíz percet ültem a vonaton az indulásig. Mivel ez volt az utolsó, egész szerencsés véget ért az utam, leszámítva, hogy kétszer fizettem ki egy nem olcsó transzfert.

Kronológiailag még nem járunk itt, de ezen a ponton megismerkedünk történetünk két szereplőjével, Ritával és Anikóval, akik – hát maradjunk annyiban, hogy törisek, de ez nem ilyen egyszerű  - szintén Debrecenből  keveredtek ide.  Ők ugyanezzel a járattal érkeztek, egy nappal később – vagyis majdnem. Az ő gépük éjfélkor indult, itt már nem sikerül kordában tartani az aznapi késéseket. Kettőkor persze már semmi nem megy a városba, a száz eurós taxival meg talán mégse. Úgy volt, hogy kimegyek eléjük a Terminihez, persze én tizenegy és éjfél között gondoltam, nem reggel hétkor. Így maradt a Fiumicinon éjszakázás, a három ágyas szobában pedig egyedül voltam, azt nem mondom, hogy aludtam, mert telefonon azért követtem a kalandokat, elvégre ilyen bulit nem hagyunk ki.  Nekem sem tetszett az utazás, de valljuk be, én szívtam a kisebbet.A kalandok pedig még csak most kezdődnek! Folyt. köv...