Mostanra valószínűleg egyértelművé vált, hogy csalódást fogok okozni azoknak, akik a turistalátványosságok részletes leírását, meg úgy általában turisztikai beszámolót vártak. Ez sajnos a továbbiakban sem fog változni, de akinek ilyen igényei vannak, lapozzon fel egy útikönyvet, és minden bizonnyal többet fog tudni ezekről, mint én valaha is. Ez nem taplóságom újabb megnyilvánulása, csak az első néhány hét jelszava az volt, hogy leszek még itt eleget, ezért nem sietek beállni a kígyózó sorokba. Mivel azonban, apránként eljutottam a fontosabb helyekre, illetve sok dolgot csak úgy fél szemmel láttam egyszer, aztán másodszor és harmadszor, megszokottá vált. Otthon is ritkán állok meg a Halászbástya vagy az Avasi kilátó előtt gyönyörködni, szóval nekem a Fontana di Trevi is csak egy szökőkút.  Ami tényleg lenyűgöző, az a Mussolini által elkezdett, majd a világháború miatt később befejezett E.U.R. negyedben található Palazzo della Civilita, meg azért a Spagna és a Vatikán hiányozna, ezeket jó ötlet volt felhúzni.

Mikor eldőlt, hogy mégsem Ulánbátori Lótenyésztő Akadémiára kaptam meg az Erasmust, gondoltam, ez elég frekventált hely ahhoz, hogy összehozzon a sors más magyarokkal, illetve legyenek olyan vállalkozó szelleműek is, akik otthonról jönnek megnézni, hogy jól viselkedem-e. Ezekből nyújtok most át nagy szeretettel egy csokorra valót, csak tömören, néhány fontosabb mozzanatra koncentrálva.

Aki nem kíséri indulása óta figyelemmel a blogot, esetleg gondjai adódhatnak a most rázúduló szereplőcunamival. Ezen a ponton köszönetet kell mondanunk K. Gábornak, az egykori liberális párt egykori elnökének, aki az ígéretcunami kifejezés magalkotásával a nyelvújítók és kortárs poéták olyan díszes társaságába került, mint a szingli hordás M. István, egészségpolitikus, majdnem-minszterelnök-majdnem-helyettes – nem mintha a magyar közjogi rendszer ismerne ilyen posztot –, vagy a Kárpát-medence Cicerója,  a miniszterelnökké cserepedő M. Péter.

Kezdjük is mindjárt a kronológiailag, és jelentőségét tekintve egyaránt legelsővel, Zsani és Zsuzsi látogatásával. Az első három éjszakát a Positanoban töltötték, ahol a pakisztáni portásokat szinte régi kedves ismerősként üdvözöltem. Biztos csak rosszul mértem fel a helyzetet, de nem láttam az öröm hasonló szikráit megcsillanni a szemükben. Távol álljon tőlem a rosszindulat, de úgy tettek, mintha nem emlékeznének rám. Ez kicsit fájt. Otthonról kereskedelmi mennyiségű Orbit szállítmányt kaptam, mert itt azt nehezebb beszerezni, mint egy AS Roma emblémával ellátott húskloffolót. Ezen kívül azokat a gyógyszereket, amiket indulás előtt gondosan a „hát ezeket a szarokat biztos nem viszem” kupacba tettem. Már volt egy kis nátha, úgyhogy fogyott némi C-vitamin, ha Ukrajnából jövet nem erre fordul a hini (amit itt Virus A-nak neveznek), a maradékot majd a Vöröskeresztnek adom.

Mivel napközben többnyire az egyetemen voltam, a városnézés jelentős részét kihagytam, de azért láttam belülről is a Colosseumot, illetve voltam a tengerparton, ami egyébként nem szerepelt a rövidtávú tervek között. Az egyik délután Yirong csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy ismerkedni kezdjen a magyar nyelvvel, pedig akkor még nem is sejtette, hogy a vacsoránál kettővel több forrásból érdeklődhet. Néhány jelentéktelen kifejezés után megtanulta az egyik legfontosabbat, de tizenhét kísérlet után is csak „palinco”-nak sikerült, így ráhagytuk. Mivel ilyen ügyesen elsajátította, kiérdemelte a jogot, hogy meg is kóstolja. Riccardo kicsit fintorogva, de megitta, Giorgio a szagától öklendezni kezdett, ő meg csak annyit mondott, kisimult vonásokkal, hogy finom. Aztán kért még. Nem is egyszer. Kiderült, hogy a csendes, azért is elnézést kér, hogy levegőt vesz énje csak a látszat, és nem kell félteni, ha ivásról van szó. A lányok által hozott Fütyülős Barackot olasz barátaink kicsivel könnyebben nyelték, mint a kabai házi pálinkát, Yirongnak mindegy volt.

Egy hétbe sajnos nem fér bele minden, különösen úgy, ha a tengerparti kirándulás órákat csúszik, mert a Casa di Rita (ami egy jó, bár kicsit talán túlságosan Audrey Hepburn-ösen berendezett szállás) tulaja nem akar lelépni, hogy történetünk illegálisan ott alvó főszereplője nyugodtan leléphessen, vagy az Angyalvár melletti körhinta (igen, körhinta), nem üzemel éjszaka. De az élet már csak ilyen igazságtalan.

Alig néhány nap telt el, amikor újabb miskolci versenyzőt üdvözölhettünk, persze őt kevésbé a turistaszellem vonzotta ide. Buci, aki újabban próbálja visszaszoktatni környezetét, egykori, de mára feledésbe merült nevére, a Zoltánra – sikertelenül – az egyik legpiacképesebb munkát választotta, amit egy bölcsész tehet, buszt vezet. Így néhány éven belül tizenötödször járt Rómában, már kicsit unja is. Mivel a busz gyomrában mindig akad néhány kósza sör – amit főként otthon tudok díjazni, nyári estéken – ekkor sem sikerült elcsípni az utolsó metrót. De, ami ennél is fontosabb, a segítségével fel tudtuk tölteni a pálinkakészletet, hiszen még nem tudja minden olasz, hogy hol lakik a Magyarok Istene.

A sorban a legfrissebb esemény, amikor Anikót meglátogatja a barátja, Dávid. Yirong szívébe első nap belopta magát, aki azóta is gyakran riad fel álmából az igazi magyar darált húsos ragu után vágyakozva. Közösen átmentünk Dominika születésnapjára (ő abban a házban lakik, ahol Lilla – akiről az igazoltatós este kapcsán már volt szó – és Gabi – akiről még sajnos nem, pedig ő is ott volt az előzményeknél [aki korábban figyelt, itt némi ellentmondást fedezhet fel, azonban ez csak látszólagos]), de mivel akkora vihar volt, hogy egy idő után már alulról esett, mint a Forrest Gump-ban, az este nagy részét egy hajszárító társaságában töltöttem. Az nem lehetett cél, hogy száraz ruhában egyem meg a polipos spagettit, de legalább a csöpögést sikerült megfékezni. Természetesen itt is előkerült egy Hortobágyi Betyár feliratú üveg, pedig akkor ilyenből egy hús-vér is ült az asztalnál. Mivel itt tartózkodása alatt Dávid Rettenet tábornokká alakult, érdemes figyelni a híradásokat, mert a 2012 (http://www.imdb.com/title/tt1190080/) csak a kezdet.

Most essék néhány szó a tiszteletbeli magyarokról is! Egy házibuliban találkoztam Tizianoval, aki tavaly a mecsekaljai Erasmusosok életét élte. Rövidesen elő is került egy Hajrá Pécs! sál. Az ő magyar tudása kimerül ebben a néhány kifejezésben: „kereek ot sort”, „bászmeg”, de legfőképpen a „pálinká” (ő majdnem tökéletesen ejti, ha a Word tudná értelmezni az IPA jeleket, fonetikusan is le tudnám írni).

Andreával a Relazioni internazionali előadáson találkoztam – az elsőn, a sikertelenen – ő az ELTE-n volt, és közelebbi ismeretségbe került a magyar nyelvvel, így a szlenggel is. Valószínűleg egy Jancsó-filmet gond nélkül tudna követni.

Most jut eszembe, hogy a nulladik látogató Pali volt, még szeptemberben, aki az előző tanév első félévét itt töltötte, de vele csak egy meccs erejéig futottam össze, és ehhez a sztorihoz végképp nem tudom hozzákapcsolni a pálinkát.