Ma egy múlt heti történettel tovább evezünk a gasztronómia vizein. Riccardo elhívott minket egy etióp étterembe, legalábbis ha jól értettük. Biztosra több okból sem akartam venni, egyrészt életemben nem hallottam még etióp étteremről, másrészt, ha mond valamit reggel, az nem mindig áll fenn este is. Nem bunkóságból, de ő sem megy el mindenhová, ami egyszer az eszébe jut.
Most nem így lett, elmentünk. Sarah-t is hívta (pontosabban Sarah-t hívta, és aztán minket is), akivel már egyszer találkoztunk, még a beköltözés napján próbálta lenyűgözni valami spéci vacsorával. Az oda jutás hosszú és vicces volt. Sarah kocsival jött, amit Riccardo vezetett, persze előre közölte, hogy rémes sofőr, a jogosítványáért pedig már a parkolóból kellett visszamennie. Sarah volt a navigátor, a segédeszköz pedig egy kézzel írt útvonalterv. Ahhoz képest, hogy egy hosszú utcán, a Via Casilinán kellett egyenesen végigmennünk, többször eltévedtünk és megfordultunk. Tekintsük enyhítő körülménynek, hogy a metróépítés miatt több helyen le van zárva.
A főútról letérve egy egészen különös helyre csöppentünk. Egy „sétálóutca”, ahol egymást érik a teraszos éttermek, kocsmák, az ebből nyíló utcák pedig olyan szűkek, hogy egy autó fér el, az is úgy, hogy a tükörre már figyelni kell. Az olaszok aránya nem túl nagy, viszont az afrikai és ázsiai kultúrák itt találkoznak, így igazi pezsgés alakul ki. Itt jutottunk el az egyik sikátorban az etióp étteremhez. Elég sokan voltak, de egy hosszú asztalnál volt még pár hely, ott vártak minket. Már a bejáratnál feltűnt a műanyag pohár és a Peroni, tudtam, hogy ez az én helyem. Hamar kiderült azonban, hogy korántsem ismer mindenki mindenkit, az asztal túlsó végén már teljesen ismeretlenek ültek. Kérés nélkül hoztak pár sört és ásványvizet, ami nem személyre szóló, hanem csak ki van téve az asztalra, és mindenki tölt a poharába, ha pedig már kevés van, azonnal pótolják.
Kiderült, hogy a vacsora is hasonlóképpen működik. Furcsa volt, hogy már vagy húsz perc eltelt, és még senki nem kérdezte meg, mit is akarunk enni. Erre azért nem volt szükség, mert egyféle menü van, amit rövidesen megkaptunk. Egy óriási tál be van borítva palacsintaszerű kenyerekkel, ez pedig különböző, pörkölthöz hasonló húsokkal. Volt még mellette többféle szósz, meg valami párolt zöldség. Látták, hogy nem vagyunk a helyzet magaslatán, ezért megmutatták, hogy kell bánni ezekkel. Evőeszköz egyáltalán nincs, így mindent kézzel esznek. Tehát tépsz egy darabot a kenyérből, ezzel megfogod a húst, majd belemártod valamelyik szószba. A hús már alapból jó sok paprikával van elkészítve, de a szószok közül is volt, amelyik durván csípett. Nagyjából három személyenként hoztak egy ilyen tálat, ami elsőre nem tűnt annyira soknak, de kiderült, hogy négynek is bőven elég lett volna. Ezután jó nagy, hosszúkás poharakban hoztak valami Jägermeister-hez hasonló likőrt.
A fizetés is hasonlóképpen működött, mint a vacsora, tehát mindenki egységesen beteszi a közösbe a pénzt. A hazaút már zökkenőmentesebb volt, de ezt is jó néhány megálló színesítette. Ezúttal a tankolás okozott némi problémát, ugyanis benzinkút kétszáz méterenként van, de éjszaka nincsenek nyitva. Ilyenkor automataszerűen működnek, készpénzzel vagy kártyával. Valami gubanc mindenhol volt, így a negyedik helyen sikerült tankolnunk.
Soha nem voltam még etióp étteremben, így emlékezetes este volt, bár mostanában teljesen elszoktam az éjszakai pörköltözéstől. Mivel másnap nem tudtam egyértelműen beszámolni, hogy mi is volt a menü (sosem derült ki, milyen állatot tettek elénk), az egyetem észt mókamestere, Jan, azt kezdte terjeszteni, hogy oroszlánt vacsoráztam valami sikátorban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.