A Colosseum árnyékában

Túl nagy poént talán nem lövök le azzal, hogy időközben rendeződött a lakáshelyzet, de az ehhez vezető út nem volt kellemes. Azt is mondhatnám, a Mulholland Drive-on keresztül jutottunk el  új otthonunkba (jaj ne, a többes számmal annyi egy újabb nyitott kérdésnek). Azt már otthon valószínűsítettük, hogy a hostelben lefoglalt kettő (nekem három) éjszaka nem lesz elég az albérletkeresésre, így újabb kettővel meg is hosszabbítottuk. Ez lélektani határ is volt, mert úgy gondoltuk, ha ez alatt nem sikerül találni valamit, azt csak Mohácshoz vagy Bernhez lehet majd hasonlítani.

Az első és elég komoly problémánk a Wi-Fi hiánya volt. A legtöbb helyen úgy néztek rám, minntha valami oltári nagy baromságot akarnék. Úgy látszik, ebben a városban mindenki csak otthon netezik. A szálló szomszédja egy internet mosoda (!) volt, ide jártunk címeket és telefonszámokat gyűjteni. A legtöbbet hiába hívtuk, vagy órákig (napokig) nem vette fel senki, vagy csak a hangpostával lehetett társalogni. Ezeket kilőttük, csakúgy, mint azokat, ahol e-mail-en kívül nem volt más elérhetőség megadva. Már sosem derül ki, hogy ez jó ötlet volt-e, de abban a kapkodásban ésszerűnek tűnt. Anikó révén megismertük Gyöngyit, aki Debrecenbe járt olasz szakra, most pedig itt dolgozik. Ő hívta fel helyettünk azokat, akik csak olaszul beszéltek. Mivel nem akartunk semmilyen lehetőséget elszalasztani, Anikó és Rita keresett kettőjüknek, én néztem magamnak, közben pedig közösen gyűjtöttünk olyanokat is, ahová mindhárman tudunk menni.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy Rómában nem könnyű albérletet találni, különösen akkor, ha ezt az ösztöndíjból akarjuk fedezni. Ez a probléma persze másként csapódik le nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országok fiainál/lányainál. Egy francia lány mondta az egyetemen, hogy nem nagy szám a szobája, de legalább olcsó: 550 euró. Nos, én ennek a felében gondolkodtam, persze erre csak nagyon halvány reményt láttam, ugyanis 350-től kezdődtek. Néha ki lehetett szúrni háromszázért is egyet, de általában hamar kiderült, hogy azokkal már nem stimmel valami. A közösen nézett lakásoknál általában már a telefonbeszélgetésnél megpecsételődött a sorsunk, ugyanis nem sok esélye volt, hogy előre kifizessünk három hónapot, különösen addig, amíg az egyetemtől egy centet sem kaptunk. Azért volt ahová elmentünk. Egy külvárosi harmadik emeleti például kifejezetten jó volt, talán már túlzottan is. Egy olyan helyet kell elképzelni, mint Miskolcon a Komlóstető, annyi különbséggel, hogy itt nem ismerik a panel fogalmát, meg pálmák nőnek a házak között. A lakás tényleg jó volt, praktikusabb elrendezéssel öt ember is kényelmesen ellakhatott volna. A tulaj egy ötvenes figura volt, kicsit szervkereskedő alkat. Mondta, hogy esetleg tárgyalhatunk a fizetés átütemezéséről, de szerintünk csak udvariasságból. Ezen kívül nem tudott egyenes választ adni arra, hogy kb. mennyi lesz a rezsi, mindenre csak azt válaszolta, hogy nézzük meg milyen szép a csempe meg a bútorok. Egy másik helyen este hatra beszéltem meg időpontot, ide egyedül jöttem volna egy kisebb szobába. Mikor felhívtam a tulajt, hogy melyik megállónál szálljak le, mondta, hogy most adta ki. Még jó, hogy nem akkor derült ki, mikor már a cuccomat viszem.

Mivel szombat reggelig volt szobánk a Positanoban, a csütörtök éjszaka/péntek hajnal elég rosszul telt, mert tudtuk, hogy aznap pontot kell tennünk az ügy végére. Egy óra alvás után mentem az egyetemre, nem is hoztam a csúcsformámat. Ritáék visszatértek egy korábbi lehetőséghez, és úgy nézett ki, itt sikerrel is járunk. Ők költözhetnek egy lakás nagyobbik szobájába, én pedig ugyanebben a házban egy másik lakás kisszobájába, azzal a kikötéssel, hogy két hétig velük kell laknom, mert az én szobám csak utána lesz üres. Az üzletet szóban meg is kötöttük Riccardoval, aki egy szót sem beszélt angolul (legalábbis ekkor még úgy tűnt). Ezzel négy borzalmas nap ért véget, már csak annyi volt hátra, hogy elmenjünk a holminkért a hostelbe – vagyis majdnem. Közben hívott a tulaj, hogy Riccardo rosszul tudta, és mégsem lesz üres a szobám. Ekkor azt hittem, kezdődik minden elölről, de sikerült egy egész jó megoldást találni.  Luciano szerette volna, ha hosszabb távon rendezkedünk be nála, így azt találta ki, hogy mindhármunktól kevesebbet kér. Így én nem költözöm másik emeletre, neki pedig megvannak a biztos lakói. Tehát öten vagyunk, Riccardoval, akivel később még részletesen foglalkozunk, és egy kínai lánnyal, akivel e sorok írásakor még csak két szót beszéltem, ugyanis éjszaka érkezett vissza otthonról. Valószínűleg a város legolcsóbb albérletét sikerült így kifognunk, de ennyi szenvedés után ránk is fért egy kis sikerélmény. Rita szavaival élve: "kiböjtöltük és megérdemeltük".

<