Az előző hét egyik estéjén elmentünk Lillához filmet nézni. Ő nagykorában gyerekorvos lesz, ebben a félévben pedig a Tor Vergata-n fog ehhez ellesni néhány trükköt. Mivel egyedül volt otthon és nem szeret unatkozni, áthívott minket. Túlzás lenne azt állítani, hogy közel lakunk a belvároshoz, de hozzá még innen is két busszal mentünk, úgy Albánia irányába. Neki ez abból a szempontból jó, hogy közel van az egyetem, mert Tor Vergata-t kb. úgy kell elképzelni, mint Gödöllőt, mondjuk azért jobb közlekedéssel, így éjszaka is könnyen megközelíthető.

Nem akartunk üres kézzel menni, ezért zsákmányoltunk némi kekszet, és mivel olyan akció volt a Lidl-ben, hogy egy hatos sört szinte utánunk dobtak, így azt is. Már az induláskor volt egy olyan érzésem, hogy ezt érintetlenül fogjuk hazahozni, de adtunk egy esélyt a dolognak. Mivel a felhozatal a House ötödik évadja és vagy nyolc olyan film volt, amik már cím alapján kiestek a versenyből, gyorsan, mielőtt a többiek észbe kapnának, rámoccantam az egyetlen thrillerre (The Lodger [A titokzatos lakó] http://www.imdb.com/title/tt0851530/). A teljesen jellegtelen alakítások és a semmitmondó, unalmas karakterek ellenére egy egész nézhető filmet hoztak össze belőle, az értékét pedig jelentősen növeli, hogy A spanom csaja is lehetett volna a program. Mivel erről semmi infón nincs, nem minősítem, még jó is lehet, de a Jason Biggs filmeket valahogy mindig elkerüli a cannes-i díjeső. Visszatérve még a nyomozós – belezős – képzelet és valóság összefonódós produkcióra, azért ebben a kategóriában a Disturbia (http://www.imdb.com/title/tt0486822/) lényegesen jobb, már csak a House-t majdnem sittre vágó David Morse miatt is.

Hazafelé annak rendje és módja szerint, a hat érintetlen üveg társaságában indultunk. Nem voltunk teljesesen tisztában azzal, honnan is megy az éjszakai busz, csak az irány volt meg nagyjából. Tíz perc elteltével elhangzott az univerzum egyik legjelentőebb kérdése: Nem bontunk egy sört? Kis duzzogás után gondoltam, na jó, most az egyszer. Mivel bontónk természetesen nem volt, így a megszokott mozdulattal, egy oszlopon terveztem elvégezni a műveletet. Hogy még többet hozzunk ki a helyzetből, Ritának eszébe jutott, hogy egy ilyen fontos pillanat nem múlhat el megörökítés nélkül.

-          Csinálok fotót.

-          Jó.

-          Nézz ide!

-          Ok, ez így nagyon spontán lesz.

-          Megvan.

-          Mehetünk?

-          Várj, nem lett jó, csinálok még egyet.

És ekkor állt meg egy rendőrautó… Jellemző, hogy egy kilométeres körzetben nem volt senki, a százméteres kis utcák közül pedig sikerült ezt kifogniuk, pont ebben a tíz másodpercben. Előkerültek a személyik, amit ők sem ismertek fel, de ezt már megszoktam. Egy rövid beszélgetés (?) után abban maradtunk, hogy mindenki megy a maga dolgára. Két perccel később újra szembe jöttek, megálltak és mondták, hogy erre nem jár semmilyen busz. Mivel mi ekkor szentül hittük az ellenkezőjét, nagyon lelkesen mutattam az irányt, hogy hol is fogunk felszállni. Nem szálltunk, gyalogoltunk hazáig. Ez nem is volt baj, mert kiderült, hogy egy bő fél óra alatt vissza lehet érni, ennyi meg busszal is van, nappal. Éjszaka, amikor vagy jön, vagy nem, sokkal többet állhattunk volna feleslegesen.